Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Gyáni Gábor: A megtorlás és az emlékezet narratívái

latai, a saját külön látószögeik hogyan és milyen mértékben korlátozzák beszámolóik referenciális érvényességét. Az utóbbiak beható ismeretében, egy esettanulmány tanulságait levonva joggal állapította meg tehát Takács Tibor, miszerint: „Nem állítható... százszázalékos bizonyossággal, hogy az 1956-os tömegmegmozdulások... történetének kutatásához a nyomozati és periratok, bírósági tárgyalási jegyzőkönyvek »a tények tekintetében« megbízhatóbbak, mint az évtizedekkel későbbi visszaemlékezések."

6 Óvatosan kell tehát eljárnia a történésznek, ha peranyagokból kívánja megismerni és elbeszélni ötvenhat úgymond igaz és autentikus történetét. S mi vajon a helyzet az oral historyval? Sokak számára, és nem utolsósorban az emlékezők szemében ez alkotja az egyedül hiteles beszámolót a valamikori eseményekről. Friss példaként hadd idézzem egy történész emlékező, Für Lajos szavait abból az interjúból, melyet újonnan megjelent ötvenhatos memoárja kapcsán készítettek vele: „... szinte szóról szóra úgy történt, ahogy megírtam (mármint a memoárban - Gy. G.). Annyira megmaradt bennem."

7 Bizonnyal nem kell hosszabban bizonygatni, hogy a személyes emlékezés révén továbbított történelmi tapasztalat és a múlt „ahogyan volt", két merőben különböző dolog. A „szóról szóra úgy volt", ahogy évtizedek távlatából utóbb felidéződik az emlékezővel történt valamely esemény vagy események sora, nem több puszta illúziónál és hiú önáltatásnál.

8 Meggyőző érvek szólnak tehát amellett, hogy ne válasszuk külön éles vonallal ötvenhat és a megtorlás tapasztalatát, hanem tekintsük őket inkább két, szorosan összetartozó entitásnak. Mindez nem indokolja persze, hogy ne kezeljük a megtorlás élményvilágát a Kádár-kor történetéhez tartozó jelenségnek is egyúttal. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a Kádár-éra lényegéhez szorosan hozzátartozik a megtorlással megoldani kívánt „társadalompolitika". Ez oly mértékben igaz, hogy semmiképp sem helyénvaló ötvenhat Kádár-kori amnéziájáról beszélni, amit közvetlen összefüggésbe hozhatnánk az össztársadalmi kollaborációval. A kollaborációt valójában a megtorlásból fakadó emlékezet kényszere szülte. Nem egyedül csak a viszonylagos jólét, a depolitizáltság vagy a kommunista körülmények közt szokatlan, máshonnan nézve azonban igen szűkre szabott egyéni szabadság ösztönzött ez időben a hatalommal való fokozott lojalitásra. Mindez nem több felszínnél. A beszédes hallgatás ellenére folyton emlékezetben tartott ötvenhatos múlt szabta meg döntő módon a kollaboráció tö6 TAKÁCS Tibor: Esemény, emlékezet és a múlt megkonstruálása: Gyón, 1956. december 10. In: OKVÁTH Imre (szerk.): ÁVH - Politika - 1956. Politikai helyzet és az állambiztonsági szervek Magyarországon, 1956. Budapest, 2007,178. p. 7 Messze kerültünk '56 szellemiségétől. Für Lajossal beszélget Dombrovszky Ádám. Debreceni Disputa, 2006/10., 5. p. 8 A problematika újabb hazai (elméleti) szakirodalmához vö. BÖGRE Zsuzsanna (szerk.): Élettörténet a társadalomtudományokban. Szöveggyűjtemény. Budapest - Piliscsaba, 2007; Elbeszélt történelem. Körkérdés. Replika, 2007. szeptember, 33-54. p.