Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Gyáni Gábor: A megtorlás és az emlékezet narratívái

meges választását, ez volt a fő motiváló tényező. Az ötvenes évek végi brutális megtorlás sokáig oly élénken ható emléke, bármikori megismétlődésének az esélye, pontosabban az ettől való félelem és szorongás volt talán a legdöntőbb „érv" az együttműködés (és ötvenhat „felejtése") mellett.

9 Fontos tudományos vállalkozás lenne (lehetne) a Kádár-kori köz- és magánbeszéd ma hozzáférhető dokumentumait úgy olvasni (értelmezni), hogy rátaláljunk az emlékezet úgyszólván tudatalatti rétegében lappangó említett „ősélményre", amely traumaként hatva fejti ki káros hatását. Michel de Certeaunak a freudi történelem-analízist ecsetelő, korábban idézett írása alapján kijelenthetjük: „Kell lennie egy végtelen mozgásnak, melynek lényege az elrejtés, és amely igazolja a tudományos kutatás megszállottságát."

10 A valamikori rejtett motivációkra, múltbeli viselkedés belső koherenciájára derülhetne ily módon fény. A feltáró munka támpontjául szolgáló nagy és kis jelek, a jelentéssel telített nyomok dekódolása vezethetne el végül a rejtett értelem megvilágításához. Az álcázás és a rejtegetés stratégiája ugyanis nem egyedül csak a hatalom működési módjához, de az alávetettek, a társadalom életgyakorlatához szintúgy szorosan hozzátartozik, az utóbbinak mintegy a definitív vonása is egyúttal. Az ötvenhatról való nyilvános beszéd álcázását szolgálta a művészetben egyebek közt a parabola gyakori hasznosítása. így adhatott pénzt az ötvenhat kérdését szigorúan tabusító kádári kultúrpolitika Jancsó Miklósnak a Szegénylegények című filmje elkészítésére, melynek a vetítése elé sem gördített különösebb akadályt. Holott a film, ahogy György Péter egyébként helyesen fogalmaz, „ha távolról is, mégis félreérthetetlenül utalt a forradalomra".

11 Mindig és mindenhol jelen volt tehát ez a kölcsönösen gyakorolt mimikri, amely átszőtte és beburkolta a Kádár-kor mindennapi életviszonyait. Az e múltat érintő - az oral history jóvoltából rendelkezésünkre álló - verbális megnyilatkozások sokaságából idézek egy különösen beszédes példát. Ebben a 2000ben készített interjúban egy vidéki iskolaigazgató idézi fel Kádár-kori életét: „Már az előző iskolában fölmerült, az előrejutás feltétele az, hogy rendezzem viszonyomat a párttal. Mondtam, hogy eddig azért nem léphettem be, mert rokonaim vannak Nyugaton, a feleségem testvére, és '56-ban is szerepeltem az események alatt, de erről most nem akarok beszélni, ítéljék meg ők, hogy ellenforradalmi tevékenység volt-e, amit csináltam, vagy nem. A mostani munkámat vegyék figyelembe, a múltról nem szeretnék beszélni. Jó, rendben van. Kijelentették, hogy én jó elvtárs vagyok. Megismételtem, hogy rendőri felügyelet alatt voltam, eUenforradalmárként vagyok nyilvántartva. O, azt felejtsük el, az a fontos, hogy a pártot erősítsük. Hát, ha úgy látják, akkor erősítsék velem a pártot, de én nem hi9 GYÁM Gábor: 2956 elfelejtésének régi-új mítosza. Élet és Irodalom, 2001. február 9., 8. p. Ebben az írásában a szerző György Péter koncepcióját vitatja. Vö. GYÖRGY Péter: Néma hagyomány. Kollektív Jelejtés és a kései múltértelmezés 1956-1989-ben (a régmúlttól az örökségig). Budapest, 2000. 10 DE CERTEAU i. m. 170. p. 11 GYÖRGY i. m. 104. p.