Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

ahová gyermekeivel menekülhet, mert Divény vára, ahol lakik — Nógrád és Zólyom határán — „a sárkány torkában van". Kassa viszont aggodalommal telt levélben érdeklődött a füleki várba húzódott Ráskai Gáspártól az ellenség felől, aki megnyugtatja a város bíráját, hogy a „pogány" már aligha veszi ez évben Kassa felé az útját, mert azok a törökök is, akik Egerig portyáztak, viszszatértek Budára. A mohácsi csatavesztést a király eleste tette az adott időponban sorsdöntővé, mert a honvédelem szervezetlenségén kívül pártharcok, megoldatlan politikai, gazdasági és társadalmi kérdések súlyosbították a helyzetet. Az 1514. évi „bosszútörvények", Werbőczi Hármaskönyve és a nemesség osztálytudatából fakadó szűkre szabott gazdasági és társadalmi szemlélet alapjaiban rendítette meg a XV. század folyamán kibontakozott, fejlődés eredményeit. A nemesség azzal, hogy a saját jólétét a kedvetlenül dolgozó és a maga boldogulását nem remélő parasztság terménygazdálkodására alapozta, tulajdonképpen maga alatt vágta a fát. A török kivonulás után, mintha mi sem történt volna, tovább folytak a birtokszerzések, a hatalmaskodások és pártoskodások. 1528-ban a csaknem egészében Szapolyai János (1526—1540)-párti Nógrádban is megjelentek I. Ferdinánd (1526—1564) csapatai a kegyetlenkedéseiről hírhedt Katzianer parancsnoksága alatt. A landsknechtek megtámadták a János-párti urak birtokait, így Szécsényt is, Losonczi István mezővárosát. 1529-ben Várday Pál esztergomi érsek a Bécs felé vonuló török seregek elől Drégely várába vonult vissza. Három év leforgása alatt járt tehát már a török is, német is megyénkben, miközben a Balassák, Báthoryak, Bebekek, a Ráskaiak és a Losoncziak a két király közül hol az egyiket, hol a másikat támogatva pusztítoták egymás birtokait és azokon a jobbágyok vagyonát, életét.

1 A német zsoldosok pusztításainak káros hatására az éles megfigyelőképességű Mária királyné, II. Lajos özvegye — akinek az egyik udvarhölgye, Uza Orsolya nógrádi származású volt — már 1529 nyarán figyelmeztette bátyját, I. Ferdinándot, hogy vigyázzon, nehogy elveszítse azt, amit megszerzett, mert a a nép mozog ellene és azok ellen, akik királlyá választották, aminek az az oka, „hogy hadai gonoszabbul bánnak a hű lakosokkal, mint a lázadókkal és istentelenebbül dúlnak-fúlnak, mint maga a török". Ugyanez volt az 1535. évi nagyszombati országgyűlés véleménye is, mert „a szegény népnek kegyetlenül összevert testén kívül már úgy sem maradt egyebe". A népet alapvetően sújtó 1514. évi megtorlás káros voltát is korán észrevette János király legbefolyásosabb tanácsadója, Martinuzzi (Fráter) György, aki felismerve a tömegekben rejlő és a honvédelem céljaira felhasználható hatalmas erőt, a jobbágyok röghözkötöttségét kívánta megszüntettem. Az 1530 és 1531 fordulóján Budán tartott országgyűlés vissza is adta a jobbágyok szabad költözködési jogát és azt 1531. február 14-én ki is hirdették, amit az 1536. évi nagyváradi országgyűlés újból kimondott és megerősített. Így tehát 1531-től kezdve a szabad költözködést János király országrészében — tehát Nógrád megyében is — visszaállították, ami elvileg a 15 év előtt életbe léptetett „örökös jobbágyság" megszüntetésével egyenlő. Kérdés azonban, hogy az 1531. és 1536. évi törvények megyénkben hogyan