Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

sága Vác városának és az oda menekülteknek március 17-én, vasárnap történt teljes megsemmisítése. Vác pusztulásakor püspöke, Bancsa István — egyike IV. Béla bizalmas nógrádi embereinek, akire családjának a biztonságosabbnak vélt nyugati végekre való kísérését is rábízta — éppen az osztrák hercegnél járt, hogy segítségét kérje a tatárok ellen. Ő IV. Béla segélyt kérő követe II. Frigyes császárnál és IX. Gergely pápánál is. A segélykérések nem sok eredménnyel jártak, és a hazai urak sem siettek a király táborába. Az 1241. április 11-i mohi csatavesztéssel vette kezdetét a király menekülése. A király útja — a nógrádi néphagyomány szériát — a Bükk és Mátra erdőségein át vezetett a Zagyva völgyébe, majd a Tarján-patak partján észak felé, ahol az egyik, András nevű kísérője, mivel a király lova a patak átugratásánál lábát törte, saját lovát adta át neki. Ezért azután ott, ahol ez történt birtokot kapott, a róla elnevezett Andrásfalvát, a mai Salgótarján egy részét. A király hegyi utakon menekült tovább és az éjszakát azon a helyen töltötte, ahol később leánya Margit — ugyancsak a néphagyomány szerint — a karancsi kápolnát emeltette. Innen jutott el másnap Fülek várába, amit a tatárok nem tudtak elfoglalni. Lehetséges, hogy ennek a hagyománynak — a Sajó— Rima völgyi főútvonalról való letérésnek és így az üldözők félrevezetésének — van történeti magva. Az kétségtelen, hogy (Salgó-)Tarjánt, talán éppen a menekülő királyt követő tatárok elpusztították és a lakosság levágott fejeit a falutól északra fekvő kútba dobták, amit — a régészeti leletek tanúsága szerint — többé nem is használtak. Szörnyű pusztítást végeztek a megye nyugati felében is. Ekkor vált lakatlanná az akkor Hont megyei (Balassa-)Gyarmat és pusztult el Nógrád vára és városa, amely jelentőségét soha többé nem tudta viszszanyerni. Azt, hogy a tatárok Fülek várát nem tudták elfoglalni, a magyar egyháziaknak, uraknak, várnépeknek és polgároknak 1242. február 2-án a pápához intézett Székesfehérvárott kelt segélykérő leveléből tudjuk. Ebben, miután leírták a tatárok pusztításait, így folytatták soraikat: ,,Mi pedig többen jól felfegyverkezve bevettük magunkat Székesfehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Mosón, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zala, Léka, s túl a Dunán Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek, Abaújvár váraiba és más erődített helyekbe... s ha sietve segítségünkre jönnétek ellene tudnánk állni ellenségeinknek." Az is kiderül a levélből, hogy a tatárok főleg ott tudtak gyilkolni és foglyokat ejteni ahol „vigyázatlanul szétszakadozva találták" a menekülőket úgy, hogy „a selyembe öltözöttek válogatás nélkül a szegényekkel együtt mentek fogságba". A levél és a megye a tatárjárás utáni gyors feléledése arra enged következtetni, hogy erdős-hegyes vidékünk a száguldó lovascsapatokkal szemben meglehetősen biztos menedéket nyújtott a lakosságnak, ha az, értesülve a vészről, el tudott menekülni. Abban, hogy a tatárok nógrádi pusztításáról szép számmal maradt fenn helyi hagyomány, az is közrejátszott, hogy a királyt védelmezők és kísérők sorában számos nógrádi birtokost találunk. Mohinál esett el Dénes nádor a Losonczi—Bánffy család megalapítója. Mohitól Nyitráig, sőt a tengerpartig is kísérői a királynak Rádony, a Madách család őse, a Hont-Pázmán-nembeli Szü-