Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

zetőjük — Nápolyi Lászlót hívták meg a magyar trónra, sőt még a törökkel való szövetségre is gondoltak. Zsigmond ekkor még biztosítani tudta uralmát, de mivel a köréje sereglett külföldieknek nagymértékben kedvezett, 1400 végén, élén Kanizsai János esztergomi érsekkel, újabb összeesküvést szerveztek. Az összeesküvők 1401. április 28-án benyomultak a budai palotába és fogságba vetették a királyt. Szószólójuk a nógrádi Szécsényi Simon volt: „Nagyságos urunk! — Azért jöttünk, hogy a cseheket, lengyeleket és a többi idegeneket kiűzzük az országból, ha ebbe beleegyezel, szívesen elfogadunk királyunknak, ha nem, akkor nem vagy többé királyunk, foglyunk vagy!" A király környezetéből egyedül a Nógrádban is birtokos Tari Lőrinc, a „pokoljáró", szállt szembe a küldöttséggel, de leverték. Sebeiből csak hosszú idő múlva gyógyult ki, de az orrát ketté hasító vágás élte fogytáig elcsúfította az arcát. Hűségét Zsigmond nem felejtette el és mindvégig egyik legbizalmasabb embere volt. A királyt az 1401. augusztus 31-i megállapodás értelmében bocsátották szabadon, de tovább tartott Nápolyi László híveinek a mozgolódása. Nógrádi vezetőjük, Verebi Péter, 1403. június 29-én, III. Károly nápolyi királytól, a fia, László, buzgó támogatásáért adománylevelet is nyert.- Ekkor már javában dúlt a harc. Élén az esztergomi érsek és Makrai Benedek, valamint Csáki Miklós és Marczali Miklós vajdák álltak. Ez utóbbiak serege Hatvannál gyülekezett, de amikor megtudták, hogy Makrai Pestnél csatát vesztett és a király hadai Esztergomot körülzárták, nem mertek előrenyomulni, hanem a nádor közbenjárásával kegyelmet kértek és kaptak. A XIV. és XV. század fordulóján nemcsak a trónkövetelők harcai és palotaforradalmak váltakoztak, hanem a nagybirtokos bárók közép- és kisbirtokos nemeseket elnyomni akaró törekvései is zajlottak. A Mária és Zsigmond trónját veszélyeztető nagyúri összeesküvések egyrészt új, királyhű arisztokrácia kialakulását, másrészt a köznemesség és polgárság törekvéseinek királyi támogatását is eredményezték. Ezek sorába tartozott már Mária királynő 1384. évi dekrétuma is. A köznemesi vármegye szervezeti tevékenységében is fordulópontot jelentett Zsigmond király 1405. évi városi dekrétuma. Ez a törvény megszüntette a nem nemes elemek megyegyűléseken való részvételét és a megye ügyeibe való beleszólását, ugyanakkor azonban ellentmondásos és tisztázatlan helyzetet teremtett a földesurak alá tartozó mezővárosokkal kapcsolatban. Ez oda vezetett, hogy a leggazdagabb és legfejlettebb hét szabad királyi város magukra hagyta küzdelmükben a mezővárosokat. Azt, hogy megyénk mezővárosainak mi volt a szerepük a társadalmi fejlődésnek ebben a szakaszában, nem tudjuk, de sejthető, hogy mind egyházi, mind világi földesuraink mindent megtettek mezővárosaik polgárainak újabb jogok megszerzésére irányuló törekvései ellen, amit igazol, hogy egyikük sem tudott a szabad királyi városok sorába felemelkedni és a falusi parasztsággal együtt a megyegyűlésekről is kiszorultak. A városok, de általában a céhes ipar és kereskedelem jelentősebb mértékben való kibontakozását akadályozta a vámszedés területén uralkodó feudális zűrzavar. A földesurak által jogtalanul szedett vámok miatt Zsigmond tobt ízben adott utasítást a törvényellenes vámszedőhelyek megszüntetésére. Ez ügy-