Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)
piacok is voltak. Az egyházi tized egészében a püspökségeket illette, de számos kivétel is volt. 1336-ban pl. Csanád esztergomi érsek megengedte a lónyabányai Szent Miklós egyház plébánosának, hogy a tizedjövedelmet az érseknek fizetendő fél márkán kívül megtarthatja. 21 Alig van adatunk a paraszti iparűzésről, pedig kétségtelen, hogy mind a falvakban, mind a mezővárosokban szép számmal éltek kovácsok, kerékgyártók, ácsok, molnárok, fazekasok, kályhások, szénégetők stb. Falusi iparűzés volt a sörfőzés is. Pl. 1394 júniusában a megyei gyűlés megbírságolta Kürtösi Miklóst, mert az Szuhai Mihály egyik, Váraszón lakó, Antal nevű jobbágyától három évvel ezelőtt 9 ft 25 dénárért sört vett és annak árával még mindig adós volt. Vidékünk zömmel fából való házait maguk a jobbágyok építették, éppúgy, mint a kőből, illetve az agyagból és vályogból készülteket is. Nagyobb szakmai tudást igényelt a fából épült vízimalmok építése. Az egyik ipolyi malom építtetőjét, a Patakon lakó Reuz hoszpeszt, 1388-ból név szerint is ismerjük. A számos halastó, amikkel csaknem minden község határában találkozunk, a sok vízimalom, amelyek zöme még évszázadok múlva is ott volt az Ipolyon, a Zagyván és sebes vizű mellékpatakjaikon, ahol azokat a XIII—XV. századi oklevelek említik és a több községben előforduló járgányhajtású szárazmalmok, a gabonatermelés és vízgazdálkodás kiterebélyesedésének a bizonyítékai. 22 . A királyi és várföldek eladományozása a XIII. század második felében a nemesi és szerviensi rétegek eggyékovácsolásának egyik módozata, ós ezért az udvartartás és az államháztartás egyensúlyát más eszközökkel kellett biztosítaniuk a királyi gazdálkodást intéző köröknek. Ezek sorába tartozott a nemesfémbányászat jövedelmének a fokozása is. Így IV. Béla, talán 1247—1250 táján a Tomaj-nembeli Dénes és Miklós 20 ekealjnyi losonci, erdőből és szántóföldből álló földjét ezüstbánya nyitására királyi kezelésbe vette. A megállapodás értelmében Dénes és Miklós kapták a bányászoktól a királynak járó nyolcad rész tiszta ezüst egyharmadát és ha a bánya kimerül, a föld rájuk száll vissza. Az ezüstbánya nem volt hosszú életű és ezért 1275-ben IV. László a földet vissza is adta. Feltehető, hogy a selmec- vagy besztercebányai, IV. Bélával kapcsolatban álló bányavállalkozók valamelyike telepített Losoncra akkor még kereseti és fogyasztási közösségben élő bányamunkásokat. A Losonczi család körében hagyománnyá vált a bányászat iránti érdeklődés. Az övék Lónyabánya és még újabbakat is létesítenek, mert 1338-ban I. Károly megengedi Losonczi Dénes fia Tamásnak, Istvánnak és Dezsőnek, hogy birtokaikon — ami az erdélyiekre is vonatkozik — bányákat nyissanak. Valószínű, hogy a nógrádi bányákban foglalkoztatottak ellátásával függött össze, hogy I. Lajos 1357-ben megengedi udvari lovagjának, Losonczi Tamás fia Tamásnak, hogy erdélyi birtokairól vámmentesen szállíthasson élelmiszereket Losoncra. Nem tudjuk, hogy a XVIII. századi adatok alapján a középkorban is meglevőnek feltételezhető Zagyva völgyi aranymosás, a rárósi ezüstbányászat, vagy a börzsönyi és cserháti nemesfém-lelőhelyek termelése milyen méretű volt. Nincs támpontunk arra nézve sem, hogy a szinobányai ón-, a Lónyabánya és Ráros környékén levő vasbányákat és hámorokat milyen mértékben üze-
