Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)
tett adományokhoz is hozzányúlt és a napi szükségletüknél többet adó halászó vizeket vissza vette tőlük. Intézkedett az elidegenített királyi javak visszavételéről is. Az adományozott szőlők, földek és telkek örökölhetését úgy korlátozta, hogy azok csupán az adományozott fiaira, ezek elhaltával a testvérére, illetve annak fiaira, de ezek után a királyra szálljanak vissza. Kárpótolni igyekezett azokat is, akiknek a földjét úgyszólván a lábuk alól adományozták el elődei. Sok bajjal járt a zavaros időkben szétszéledt várnépek és rabszolgák viszszaadatása. Ezt I. László határidőhöz kötötte, és úgy látszik sikerrel, mert Kálmán már csak általánosságban tiltotta el a szökevény szolgáltatónépeknek való menedék nyújtását. Az adományozásoknak a XII. század derekára már egész ügyviteli rendszere alakult ki. Jól illusztrálja ezt Ders nógrádi ispánnak a királyi udvarban folytatott tevékenysége. — Ha valaki birtokot szeretett volna kapni, pártfogót keresett a király környezetében. Támogatóul általában annak a megyének az ispánját kérték fel, ahol a birtok feküdt. Ders comes többször szerepelt azonban Nógrádon kívüli, pl. Zala megyei ügyekben is mint közbenjáró, „felkérő" (quaesitor). Ugyanilyen quaesitor szerepét töltötte be, Derssel egyidőben, a hihetőleg nógrádi Záh comes is. A birtok iránti kérést a „felkérő" a királyi tanács elé terjesztette, és siker esetén a birtokba iktatásnál is jelen volt, bár a beiktató nem ő, hanem a pristaldus, aki rendszerint ugyanabból a társadalmi rétegből került ki mint a quaesitor. Pl. Márton comesnek a csatári monostorra vonatkozó oklevelében Ders ispán a quaesitor és testvére, Szerafin, a prisztaldusz. 21 A társadalmi fejlődés egyik csomópontja a XI. és a XII. század fordulója, Kálmán uralkodásának ideje, amikor az osztályon belüli réteg-öntudat kezd ébredezni. Ez a főemberek részéről II. Istvánnal szemben már lázadásszerű jelenségben robbant ki. — A királyt ugyan szó nélkül követték Oroszországba, mert harcát Bezen herceg érdekében dinasztikus szempontból igazoltnak vélték, de amikor Bezen elesett és ennek ellenére Jaroszláv városát mégis meg akarta ostromolni, az urak fellázadtak. Szószólójuk az Ipoly völgyi birtokos Hont-Pázmán nembeli Kozma volt: „Uram — mondta — mit csinálsz? — Ha sok sok vitézed halálával a várost be is veszed, kit fogsz herceggé tenni? — Nagyjaid közül valakit? — Egyikünk sem marad itt! — Vagy talán — fordult az urak felé — el akarjátok hagyni az országot, hogy herceggé lehessetek? — Mi urak, nem támadjuk meg a várost. Ha ostromolni akarsz ám tedd magad! — Mi hazamegyünk Magyarországba és ott más királyt választunk magunknak!" Vissza is indultak seregestül, királyostul együtt. Ez a kijelentés fontos azon elv kialakulásának történetében, amely szerint a nemesség — miként azt az 1222. évi Aranybullában kimondta — az ország határain túl nem köteles katonáskodni, és hogy a király akaratával, ha az jogtalan, szembe lehet szállni. Vak Béla (1131—1140) testi fogyatékossága újabb lehetőséget adott az uraknak, hogy az ügyek irányításában egyre nagyobb mértékben vegyenek részt. II. Géza (1141—1142) és III. István (1162—1172) uralkodása alatt is egyre nőtt a királyi tanács súlya. Az uralkodó osztály egyházi tagjai pedig már a XII. század végére külön érdekcsoportot alakítottak ki.
