Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)
jobbágykizsákmányolás egyik különleges válfajává lett. A Hont és Zólyom megyei ércbányák tulajdonosai ugyanis állandó munkáshiánnyal küzdöttek és ezért a szomszédos megyékből — így Nógrádból is — jobbágyokat kértek „kölcsön" a földesuraktól — a földesuraknak fizetendő bér fejében —, akiket a bányákban vízhúzással foglalkoztattak. Az esetben, ha a víztelenített vágatokban dús ércet találtak, akkor ezeket a „kölcsönkért" jobbágyokat hetekig-hónapokig nem engedték a felszínre. Annak ellenére, hogy jól élelmezték és meg is fizették őket, ezek ha az érc kimerülése, vagy új vízbetörés következtében sikerült újból felszínre kerülniük, rendszerint hazaszöktek, és többé semmi módon sem voltak kényszeríthetők bányamunkákra. Inkább elvándoroltak falvaikból. Ez is egyik oka a főleg megyénk északi részeiről délfelé irányuló jobbágy vándorlásoknak és szökéseknek. Más jellegű földesúri bányavállalkozás volt a váci püspökség 1768-ban megindított nógrádverőcei széntermelése. A szenet, hogy használatát megkedveltessék, ingyen osztották szét a szomszédos községek kovácsai, téglaégetői között és csekély áron ajánlották fel az ország különböző városainak. Az eredmény siralmas volt. A széngáz szétvetette a fafűtésre készült kemencéket és cserépkályhákat, a téglák egyenetlenül égtek ki, a kovácsok pedig jobbnak tartották a faszénnel történő izzítást. A városok még a csekély árat sem fizették meg. Egy-két évi pangás után a vállalkozás megszűnt. A földesurak által támogatott ipari tevékenységek körébe tartoztak a zsellér-munkával üzemeltetett üveg huták is. Erre nézve jó példa a divényhutai üzem. Ez — valószínűleg már XVI. és XVII. századi előzmények folytatójaként — a divényi uradalomhoz tartozott, akárcsak a deszkakészítő, középkori eredetű Fűrész. A divényi üveghuta (officina vitraria) 16 évesnél idősebb férfi és női munkásainak száma 1709-ben 50 főt tett ki, akik 1 hajdút állítottak ki. De csakhamar megfogyatkozhattak, mert 1714-ben csak öten fordultak kéréssel a megyéhez, hogy őket ne dikáltassák meg, „mert sehol az országban, az üveghutabeli cselédek" nem dikáltatnak és rájuk mégis 18 dicát róttak ki. Üvegfúvó tevékenységüknek részben bére volt, hogy megélhetésük biztosítására az uradalomtól földet kaptak. Hasonló módon lehetett szervezve a pásztói apátság hasznosi üveghutájának munkaerő-ellátása is. A földesurak számára is hasznot hajtott — a minden jobbágyháztartásra kötelező, urbáriumokban szabályozott fonalkészítésen kívül — a falusi mesteremberek sokrétű tevékenysége. A paraszti háziipar távoli vidékek vásárain is értékesíthető termékei a cserépedények, tálak, fazekak, korsók, tányérok és különösen híresek a podrecsányi, ozdini, poltári és gácsi fazekasok készítményei. Ezeket a paraszt iparosokat a céhekbe tömörült mesterek kontároknak tekintették. 24 A történelmi múltú megyei céhesipar fejlődését derékba törte az 1663-mal kezdődő részleges török uralom, Balassagyarmat és Szécsény mesteremberei részben a füleki és losonci céhekbe vetették fel magukat, részben a kékkői, divényi és gácsi uradalmak szolgálatába szegődtek. Fülek pusztulása után pedig — ahol a XVII. században a legtöbb céhbeli mesterember lakott — az ottani céhbeliek leginkább Losoncra költöztek. így, a XVII. század utolsó évtizedében Losonc lett a céhesipar központja, ahol új céhek is alakultak a XVIII. század elején.
