Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)

Ilyen volt a csapók céhe, amely nemez készítésével foglalkozott és 1703-ban már kallómalmot is építettek a Tugár-patakon, a Kaszta-rév közelében. A céhesipar kibontakozását részben az egyes szakmát folytatók csekély száma, részben a földesurak saját ipart űző jobbágyaiknak céhekbe tömörülését időnként gátló elképzelései akadályozták. Fékezőleg hatottak a megyei árszabások is, mert ezek elsősorban a vásárlók — azok közül is főleg a nemesség — érdekeit és nem az iparosok vagyoni gyarapodásának feltételeit tartották szem előtt. Céhek pedig csak úgy jöhettek létre, ha azok alakulását a földesurak előmozdították. Ez történt 1755-ben Balassagyarmaton, ahol Balassa Pálnak, a város egy része földesurának engedélyével — és bizonyos mértékig az ő és utódai ellenőrzési joga mellett — jött létre a szabók és szűcsök céhe. Ez a kettős céh kifejezetten katolikus valláserkölcsi alapokon nyugvó alakulat, amelyen belül a vallásosság a fegyelmezést és egymás segítését biztosító eszköz. Megnyilvánult ez nemcsak a céhzászló alatti templomi körmenetekben és miséken való kötelező részvételekben, hanem pl. a káromkodás pénzbüntetésében vagy a szegény céhtagoknak a céh költségén való eltemettetésében. A meghalt férj műhelyének vezetésére alkalmas legényt rendeltek ki, a beteg mesterek mellé pedig „strázsát" küldtek, aki műhelyének ügyeit intézte. Akinek legényre volt szüksége és nem tudott kapni, az bizonyos időre a 3—4 legénnyel dolgozó mesterektől kapott kölcsön egy-egy legényt. Az inasok és legények kötelessége volt télen-nyáron reggel 4 órakor felkelni és este 9 óráig — tehát napi 17 órát — dolgozni, a házimunkát is beleértve. A büntetéspénzek részben a céhládába — részben a gyarmati ,,ispitály", azaz szegényház és kórház — támogatására folytak be. A helytartótanács által jóváhagyott céhszabályok súlyosabb megsértését be kellett jelenteni a földesúrnak. A céheken belül tehát a vallásosság és a földesúri tekintély a munkaerő kizsákmányolásának a legfőbb biztosítéka. A látástól vakulásig dolgozó inasok és legények talán még az uradalmak zsellér-iparosainál is — akiket a céhbeliek kontároknak tekintettek — sokkal nagyobb mértékben voltak kizsákmányolva.

25 Nemcsak a Nógrád megyei, de a magyarországi kapitalista nagyiparnak is előremutató létesítményei voltak a gácsi gyapjúszövet, selyemszalag, majolika, aranyfüst és ceruzakészítő manufaktúrák. Létrehozójuk gróf Forgách János (1724—1774), aki 1753-ban a családi osztozkodáskor sorshúzás útján jutott a gácsi vár nagyobbik része és a 2382 ft évi jövedelmet biztosító gácsi uradalom birtokába. Mária Teréziának kedves embere volt, számos kitüntetést nyert tőle. 1758-tól 1774-ig csongrádi főispán. Első felesége, aki 1769-ben halt meg, Grassalkovich Antal leánya, Terézia. Kortársai szerint kapzsi ember volt, aki házasságait is pénzvágyból kötötte. Apósával, aki ekkor nógrádi főispán és a királyi kamara elnöke, számos üzleti vállalkozásba bocsátkozott. A gácsi örökséghez több más birtokkal együtt, 1756-ban Forgách Ignác tábornoktól 32 évre 40 000 ft-ért zálogba vette a vár kisebbik részét is. Forgách János nem a mezőgazdasági nagyüzem járulékai, hanem önálló tőkés vállalatokként hívta létre a gácsi manufaktúrákat, amelyek közül maradandónak az 1767 óta részvény társulati alapon működő posztógyártó bizonyult. A posztómanufaktúra létrejöttének éve eddig nem ismert. 1766-ban a manufaktúra épületei — a kétfödémes központi épület, a festőház, az aranyverőház