Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)
— közvetve a földesúri gazdálkodás tartozéka. A paraszti iparűzés keretébe tartozott az erdőírtások sorári kivágott fa ősi módszerek alkalmazásával történő feldolgozása. A hagyományos gerenda, deszka, zsindely, hordó, kád, kerék, járom, ekegerendely stb. készítése mellett a szénégetés és a hamuzsír-főzés a legfőbb ágai ennek a tevékenységnek. A nagyarányú erdőírtás azonban veszélyeztette a sertések makkoltatását. Ezért pl. gióf Szluha György, a salgói uradalom földesura, már 1729-ben megtiltotta — igaz, hogy nem sok sikerrel — az erdőírtást. Később az egyes földesurak, ugyancsak a makkoltatás érdekében, egymás után bontották fel a hamuzsír készítőkkel kötött szerződéseiket. Így 1753 ban Debercsény, 1755-ben Szécsénke, Herencsény, Szandaváralja, 1779-ben pedig Sipek, Karancskeszi, Mihály- és Liptagerge erdeiben szüntették meg a „hamuzsír fabrikákat". Az évszázadok óta folyó erdőírtás a megye északi területein a XVIII. század közepére már odavezetett, hogy pl. a lesti, rózsalehotai, kornai stb. építkezésekhez Zólyom megyéből kénytelenek a szarufákat beszerezni. Ezen a vidéken az erdők faanyagának felhasználásába a királyi kamara is beleszólt, mert részben megyénkből fedezték a bányavárosok bányafa szükségletét. A szolnoki állandó Tisza-híd fenntartásához szükséges fát pedig — követve a hidat építő törökök gyakorlatát — a Zagyva völgyéből szerezték be. 1732-ben úgy járult hozzá a királyi ügyész a mátraverebélyi birtoktestnek a pásztói apátság részére való megvásárlásához, hogy fenntartotta a királyi kamarának a szolnoki hídhoz szükséges fa vágatásának jogát. 1739-ben pedig arra szólították fel a pásztói apátságot, hogy ne akadályozza Hruby János pallért a leégett szolnoki Tiszahíd újjáépítéséhez szükséges fa vágatásában, sőt legyen rajta, hogy a szállítást a verebélyiek végezzék, mert ezek olcsóbban teszik, mint a szomszédos falvak lakói. 1754-ben meg Grassalkovich Antal értesítette az apátságot, hogy a szolnoki híd tatarozásához szükséges fa kivágása az odavaló sótiszt feladatai körébe tartozik és ezért vele tárgyaljanak. A királyi kamara az erdők faanyagán kívül melegen érdeklődött az egykori nógrádi nemesfémbányászat, illetve aranymosás helyi hagyományai után is. Már 1713-ban, gróf Steinville értesítése szerint Lónyabányán és környékén felnyitották a beomlott bánya járatokat, azokban arany és ezüst tartalmú kőzetdarabokat találtak, amiket vegyi vizsgálatra Pozsonyba küldtek. Az eredmény kedvezőtlen lehetett, mert a bányák újranyitásáról nincs tudomásunk. 1727-ben Belcsicskovics János divényi plébános, a kiváló kémikus a környék elhagyott bányáinak tárnái előtti hányásokból aranyat és ezüstöt tartalmazó köveket emelt ki. A bányák újbóli megnyitása azonban ezúttal is elmaradt. Hasonlóképpen élt az emléke a Zagyva völgyi aranymosásnak is, amit a vulkanikus eredetű Cserhát és Mátra kőzeteinek patakhordalékából nyertek. A kamara — bár a haszon rendkívül csekély volt — az aranymosás jogát fenntartotta a maga számára. Lezáratta a sóshartyáni sós kutat is a királyi sómonopólium érdekeinek védelmében. A megye lakosságának egy része azonban a helyi bányák hiányában sem maradt mentes a bányamunkától, ami — már a XVII. században is meglevőnek feltételezhető gyakorlat folytatásaként — a XVIII. század első felében a
