Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)

bályozással kapcsolatos előkészítés során is azt vallották, hogy „a földünk jó gabonatermő, melyben jó széna is terem". Ezzel szemben az összeírok a földeket másodosztályúaknak minősítették. Viszont a szomszéd Baglyasalján már 1737-ben arról panaszkodtak, hogy a három nyomásra osztott sovány földekbe jobbágytelkenként nem vethetnek 3 kila gabonánál többet. A faluval kapcsolatban kiderül, hogy ott még a XIX. század első évtizedeiben sem törődtek a trágyázással és a vízmosások megakadályozásával. A földínségen a jobbágyok — ha már irtási lehetőség nem volt — földek bérbevételével, árendával igyekeztek segíteni. Ismerjük, hogy a homokterenyeiek 1711-ben heted fejében bérelték az uradalmi földeket. Az 1720-as években a terényiek a szomszédos falvakban évi bérért vállaltak szántókat. 1737-ben a kishartyániak Kisfalud-pusztát vették bérbe. A földek bérbevételét az tette lehetővé, hogy a középbirtokos nemesség földjeinek szétaprózódása és a jobbágyok igásállat-állományának elégtelen volta miatt szinte képtelen új majorgazdaságok létesítésére. Az irtványföldek és a béi-be vett földek a paraszti gabonatermelés növekedését eredményezték, különösen ott, ahol trágyáztak is. Így pl. már az 1715. évi összeírás megemlítette a szécsényi járással kapcsolatban, hogy ott a lakosságnak gabona fölöslege van. Volt nem egy jobbágy, akinek 100—200 kila gabonája volt elraktározva a vermekben. Az uradalmi földeken is elsősorban a gabonatermelést fokozták. 1713-ban Meskó János petői uradalmában 8 veremben 800 kila gabonát tároltak. 1754-ben Ráday Gedeonnak csak Halásziban 95, egyenként 50—100 kila gabonája volt elvermelve. Az uradalmi gabonakészlet, ami a jobbágyok kilenced szolgáltatásával is nőtt, a rossz termésű években nagy hasznot jelentett a földesurak számára. Bene Ádám özvegye, Egri Éva pl. az 1754. aszályos esztendőben 1392 kila búzát adott el 6%-os kamattal keszegi, legéndi, pataki, bokori és tereskei jobbágyainak. « Nógrád megye gazdasági állapotának az adóterhek csökkentését célzó kérése alátámasztása végett készült rajzát az 1737. június 10-i szécsényi közgyűlésen fogadták el. Eszerint a megye ,,se várost, se jelesebb mezővárost, se piacot, se bányákat, se ismert bortermő helyeket nem bírván, teljes egészében szegénynek mondható". Elterjedt a serfőzés és a pálinkafőzés is, ami a földesurak kezében volt. A főzőhelyeken bérért vagy konvencióért dolgozók között sok a zsidó. A parasztság gabonafölöslegét Vácra, Pestre és Budára hordja szekéren, mert a bányavárosok nehezen közelíthetők meg a hegyi utakon. Máskülönben pedig hiába is vinnék oda az eladni valókat, mert azokat Hont megye látja el és ezért a honti nép jobb módú és jóval nagyobb teherbíró képességű, mint a nógrádi. „Míg más vármegyékben a parasztság ékes köntöst és színes ruhát visel, addig itt jóformán félmeztelen és még télen is egy szál ingben járkálnak és boldognak érzi magát az, akinek még egyéb rongyai is vannak a testén." A panaszfelirat több tekintetben eltúlozta a nógrádi nép nyomorának ábrázolását, mert a legszegényebb falvakra vonatkozó dolgokat általánosította és nem vette figyelembe a parasztság egyre fokozódó rétegződését és mintegy 10—15%-ának a gazdagodását. Nagyjából azonban hiteles a kép, mivel hátterében az ország gazdasági életének szerkezeti változása is érzékelhető.'0 Nógrád megye népének gazdálkodása, szántóföldjeinek különböző minősé-