Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)
Géczy Gábor, Sréter János, 1714-ben Bulyovszky Dániel és 1717-ben Darvas János, Hihető az a régi feltevés, hogy halálukhoz köze volt a király méregkeverőinek, 13 Az 1714. szeptember 18-ától 1715. június 15-ig ülésező országgyűlésen 136 törvényt alkottak, amelyek széleskörűen szabályozták az 1711 után kibontakozó új állapotokat. A protestánsokra nézve újból életbe léptették az 1681. és 1687. évi törvényeket. Az újabb sérelmek felsorolásakor heves támadások érték Ráday Pál nógrádi követet, amikor „evangélikus státusok"-ról (rendekről) beszélt: „Mit akar kegyelmetek — kiáltozták feléje — fel akarja ismét kötni a kolompot?" —, amivel egykori kuruc magatartására célozgattak. A kuruc ellenesség abban a megyénk több birtokosát is érintő törvényben is megnyilvánult, amely szerint „a felségsértő atyának minden ingó- és ingatlan javai -— bármilyen korú gyermekeinek és rokonainak kizárásával •—• a királyi fiscus által elkoboztassanak". Elhatározták — a nemesi felkelésre és a főurak bandériumaira vonatkozó rendelkezések érintetlenül hagyásával — az állandó királyi hadsereg felállítását, de ennek magyar jellegét nem domborították ki kellőképpen és így utat nyitottak az ország érdekeivel ellentétben álló császári-királyi szoldateszka kialakítására. Ez egyúttal a parasztság terheinek a növelését is jelentette. Biztosították azonban a magyar országos hatóságok és a törvénykezés önállóságát, a nemesi jogok sértetlenségét és a megyei önkormányzatot. Ezen az országgyűlésen újból felmerült a Nógrád megye által területileg elválasztott Kis-Hontnak Nagy-Honttói való elszakadási ügye, amit 1690-ben és 1693-ban úgy szándékoztak megoldani, hogy a kékkői járás ellenében Kis-Hontot Nógrádba kebelezték volna be, de ez megyénk ellenállásán meghiúsult. Az 1715-ben kiküldött és 1729-ig tanácskozó bizottság Hont megye módosított javaslata szerint a nógrádi Diósjenő, Borsosberény, Horpács, Patak, Nagyoroszi, Dejtár, Balassagyarmat, Kürtös, Zsély, Szklabonya, Újfalu, Ebeck, Kékkő, Szele, Övár, Nagy- és Kis-kürtös, Nagy- és Kissztracin, Nagy- és Kiszellő, Zsihlevnyik, Kis-Szalatnya, Lest, Alsó- és Felsőesztergály, Szentpéter, Kelecsény, Szenna, Bzova, Alsó- és Felső Tiszovnyik, Turopolja, Veres, Abelova, Prága. Lentvora és Lupocs Nagy-Hontnak és a kis-honti részek, Rimaszombattal együtti, Nógrádnak történő átadásának kérdésével foglalkozott. A területrendezés ügye Nógrád és Hont, valamint Kis-Hont és Nagy-Hont egymáshoz való viszonyának elmérgesedését vonta maga után, amit az 1729. évi XXIII. tc. — Kis-Hont részére külön alispán és tisztikar elrendelésével, de Nagy-Honthoz való tartozásának kimondásával — csak részben oldott meg. A vitát csak az 1802. évi IX. tc. zárta le, amely Kis-Hontot Gömör vármegyével egyesítette. Az 1722. május l-re összehívott országgyűlés — amelynek fő célja a Habsburg-ház nőági örökösödésének elismertetése volt — 1723. április 19-én ért véget. Megyénket Török András első alispán és Ráday Pál képviselte. Nagy vitára adott okot az adóztatás ügye. A rendek többsége azt kérte, hogy ket évre mentsék fel a parasztságot az adófizetés alól, hogy anyagilag megerősödhessék. Ezt elutasította az udvar és azt kívánta, hogy a jobbágyok földje legyen az adóalap, amivel szemben a nemesség a jobbágy személyét tekintette annak, mert elejét akarta venni a jobbágytelken lakó nemesek megadóztatásának. Az udvar elállt a földadótól, a rendek viszont belegyeztek az adó folyamatos kivetésébe.
