Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)

Balassa Bálint a királyi kamarával együtt úgy telepíti újra a „jóidőtül, háborútól fogvást" puszta várost, hogy az új lakosok, akiket Dióssy Mihály és Mészáros Miklós jobbágyok vezetnek, 3 évi mentességet kapnak és ennek elmúltával házanként 1 tallért és kilencedet fizetnek. Mivel pedig a gyarmati határ igen szűk, az uraság szomszédos allódiális földjeit — Illési, Szobok stb. — is megkapják használatra, amiért évi 12 ft-ot, tizedet és kilencedet fizetnek. Robottal pedig nem tartoznak az uraságnak. Ezek az engedmények a szabad jobbágyfalvak és mezővárosok felé való fejlődés irányába mutattak, és mintegy a két típus közötti állapotot rögzítették. Balassagyarmatot azonban a Thököly-féle hadjáratok idején újból elhagyta lakossága. Az 1684-ben meghalt gróf Balassa Bálint birtokait zálogjogon bíró Szunyogh Gáspárné orbovai Jakusith Katalin és gróf Koháry István 1690-ben ismét hozzáláttak betelepítéséhez. Szunyoghné a már 1671-ben is telepesvezető Mészáros Miklóst, Koháry pedig Baran Jánost bízta meg a telepítéssel. Az új telepesek az 1671. évivel azonos, de némileg bővített jogokat kaptak. így egy malom, egy kocsma és egy mészárszék, valamint 5 vásár jövedelme a községé, mesteremberek és posztókészítők szabadon letelepülhetnek, és engedélyezett a szabad vallásgyakorlás is. Terheik, hogy a gabonából, borból és az általuk igénybe vett pusztatelkek jövedelméből az egyik uradalomnak nyolcadot, a másiknak kilencedet fizetnek azok jobbágyai. Az uradalmaké egy másik malom és a vám jövedelme. Ebben a két telepítő-levélben jobban kifejezésre jut a mezővárosi jelleg, mint az 1671. éviben. A mentesség elvét azonban nemcsak az újratelepítésekkor, hanem a háborús károkat szenvedettekkel kapcsolatban is alkalmazták. Így pl. a szécsényi ,,rustici miseri" (nyomorult parasztok) 1684ben, a város nagy pusztulása miatt fel voltak mentve a földesúri és a megyei szolgáltatások alól. Szunyoghné 1690-ben az ugyancsak Balassa Bálinttól zálogjogon bírt Salgótarjánt is újratelepítette. Itt a 3 évi mentességen kívül a kilencedmentesség és az irtványföldek utáni heted fizetése tartozott a telepeseket csábító főbb gazdasági előnyökhöz. A kilencedmentességet ugyan a század elején megszüntették, az erdőségekben való szabad makkoltatás azonban biztosította a hasznot hozó sertéstenyésztést. A makkoltatás nagy jelentősége állapítható meg a még szőlőtermeléssel foglalkozó falvakban is. Megyénkben mintegy 32-re tehető a teljesen újratelepített falvak száma, de telepítés folyt — nyilván zsellérsorból jobbágysorba emelkedők és a családjukból kiváló jobbágy fiak bevonásával — a megye többi községében is, főleg az irtványok szaporodtával, ami egyrészt a faipar melletti hamuzsír-készítés elterjedésével függött össze. Jogilag a telepítések csak „örökös" vagy „szabadnenetelű" jobbágyok közreműködésével történhettek, mert ők voltak a törvényileg megfogható termelők és adófizetők, akiknek gazdasági erejét elsősorban vonóállataik száma határozta meg. E tekintetben nagyon jelemző az 1690-es újratelepített, nagyságrendileg a közepes falvaink közé tartozó Salgótarján lakossága állatállományának alakulása. 1698-ban 38 ökör, 41 tehén, 36 borjú volt a falubeliek birtokában, amiből 8 tehén a zselléreké. Egy jobbágynak még 30 kecskéje is volt. 1699-ben már 60 ökör, 42 tehén és 40 borjú volt, amiből 8 tehén és 3 borjú a zselléreké, az