Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

ta) és az ezekben gazdálkodó 569 jobbágyháztartások közül 126 (22,3%) szűnt meg. Más adatok szerint 1605-ben csak a szécsényi uradalom falvaiban mintegy 1000 jobbágyháztartással számoltak. A török területen fekvő Gyöngyösre való költözködés a XVII. század elején is folytatódott. Szécsényből is számos család, köztük a majdan kalocsai érseki méltóságra emelkedő Széchenyi Pál is szüleivel együtt ide költözött. A gyöngyösi lakosok 1634—1639 közti névsoraiból a családnevek alapján arra lehet következtetni, hogy megyénkből a mezővárosi és falusi lakosság a XVI. és XVII. század bizonyos szakaszaiban előszeretettel húzódott a harcoktól viszonylag mentes török területek felé. A magyar lakosság törökök előli északra húzódása is megfigyelhető. A szügyiek az 1626. évi Bethlen-féle harcok idején elpusztult falujukból az Ipolytól északra fekvő Szelesténybe költöztek. A megye területéről való el- és a megye területére való bevándorlás elsősorban a hadieseményekkel függött össze. Pl. a divényi uradalom északi falvai az 1664—1665-ben Balassa Imre ellen folytatott „hadjárat" során szinte teljesen elnéptelenedtek. A török harcok során elnéptelenedett Barnát 1662ben kezdte szlovák lakosokkal benépesíteni Báthori Zsófia, 6 évi teljes mentességet biztosítva számukra, azután pedig háztartásonként évi 3 ft-ot és gabonakilencedet, közösen pedig 1 császármadarat, 1 őzet és 1 disznót kért a helységtől. Viszonylag csekély szolgáltatásaik azonosak a szeleiekével, akik ezt a kedvezményt a töröktől elszenvedett nyomorúságaik miatt kapták meg. A népmozgás megakadályozását is célozta az örökös jobbágyság földesúri kiterebélyesítése. Igyekeztek tehát a földesurak annak vállalását kötelező nyilatkozatokkal, sőt kezességvállalásokkal is biztosítani. így Serfőző Bedák György említett 1668. évi kötelező levele is kimondja, hogy őt, aki — neve után ítélve nyilván serfőző mestersége gyakorlása végett — Heves megyében, Tenken lakott, ha alsósztregovai földesura vagy annak utódai hazahívják, tartozik menni. Ellenkező esetben „örökös ura" és maradéki akár mi néven nevezendő javaival együtt, „falun, városon, véghelyen, jászok és kunok között és minden helyeken" elfogathatja és azt cselekedhet vele, amit akar. amire nézve esküt is tett. Sokszor más földesurak jobbágyai vállaltak kezességet falubeli jobbágytársukért, hogy az az örökös jobbágyi állapotot vállalja, nem szökik meg, vagy abba visszatér, sőt bizonyos pénzösszeg erejéig jót is álltak. 1663-ban (Karancs-)Keszin két jobbágy kezességet vállalt Mocsáry Jánosnénál azért, hogy jobbágyának, Paksy Mártonnak fia, Mátyás, mivel atyja meghalt, nem bujdosik el, hanem minél előbb megházasodik és földesasszonyának „jámborul szolgál". Az 1597-től 1603-ig terjedő évek jegyzőkönyveiben is többször szerepelnek szökött szolgák és jobbágyok. Ilyenek az 1652-től 1656-ig és az 1670-től 1672-ig megmaradtakban is előfordulnak. A jobbágyok a török hódoltság területére való engedély nélküli távozásával kapcsolatban szinte jogszokássá vált — amit már az 1604. és 1609. évi törvények is részben tiltottak —, hogy ezeket a szökött jobbágyokat a megye, vagy az illető földesúr kérésére a végvári katonák hurcolták vissza, sokszor egészen távoli alföldi részekről korábbi lakóhelyeikre. Így amikor 1658-ban az esztergomi érseki uradalom három vadkerti jobbágya a Pest megyei Zsámbokra költözött — amelyet lakói 1655-ben