Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

1653-tól kezdték a hódoltságbeli megyék a parasztvármegye tevékenységét határozottabban háttérbe szorítani. Ennek a jegyében jött létre az 1659. évi XVI. tc., amely elrendelte, hogy a garázda elemeket elfogásuk után a vármegyék bírósága elé kell állítani és hogy elfogásukban a megye parancsára kell eljárni. Erre azonban Nógrádban nem került sor, sőt a nógrádi parasztvármegye további megszilárdulása következett be. Nagy szerepe lehetett ebben az 1664-től kezdődő két évtizedes részleges török hódításnak és a kuruc korszakban kialakult vagyoni bizonytalanságnak, hiszen a problémák megoldására a nemesség képtelen volt. Sok bajt okozott, hogy a nemesi és a parasztvármegye együttes ereje sem volt képes igazában megfékezni az alföldi török területekre kalandozó végváriak és az ottani — szinte egyedüli magyar végrehajtó hatalmat képviselő — parasztvármegyék közti, legtöbbnyire Nógrád megye területén kirobbanó öszszecsapásokat. Az alföldi parasztvármegyék ugyanis rendszerint Fülekre, az ott székelő alispánjaikhoz és szolgabíráikhoz kísérték a foglyaikat, akik zömmel a nógrádi végek kóborló, zsákmányszerző katonáiból kerültek ki és akiket itthoni társaik igyekeztek kiszabadítani és a kísérőket bántalmazni. Ez legtöbbször sikerrel járt, ami azután egyrészt az alföldi parasztvármegyék otthoni ítéletvégrehajtó szerepének kiterebélyesedéséhez vezetett, mert nem akarták a fogolykísérőket bántalmazásoknak kitenni, másrészt a parasztvármegye és a falusi bírák közti kapcsolatok módosulását eredményezte. A falusi bíráknak megyénkben már a XVI. század derekán is nagy hatáskörük volt. 1549-ben pl. a falvak bíráinak ellenállása miatt Becskén, Gyarmaton és Szécsénykén nem lehetett az adót beszedni. A XVI. és XVII. század fordulóján a kisebb mezei lopásokon és enyhébb testi sértéseken, pénzköveteléseken kívül már örökségi, végrendeleti és becsületsértési ügyek is szerepeltek ,,a falu füstinél", sőt eskü letételét is elrendelhették a bírák, és ők őrködtek a falu erkölcsi élete felett is. Ezt a nagy hatáskört igyekezett a nemesi vármegye — már csak a kiszabott bírságpénzek elnyerése érdekében is — az úriszék hatáskörébe átutalni, ami azonban csak fokozatosan sikerült, bár a falusi bíró, mint jobbágy, személy szerint a falu földesurának — vagy egyik földesurának — a fennhatósága alá tartozott. Végül is az 1630-as évektől a falusi bíró már nem annyira a község képviselője, hanem inkább a földesúr megbízottja, aki házával és háza népével együtt annak megkülönböztetett védelme alatt állt. Az ő háza előtt volt a kaloda, a szégyenbüntetés eszköze felállítva. Voltak uradalmak, ahol a bíró szóbeli vagy testi megsértése fej- és jószágvesztést vont maga után, amit az urbáriumokban is leszögeztek. Jelentős szerepük volt a falusi bíráknak a sok bonyodalmat okozó szarvasmarha, disznó és juh legeltetésekben, mivel a pásztorok nemigen tettek különbséget a földesurak birtokának határai között. Már a század elején az a szokás, hogy a legeltetést vállaló pásztorok a falvak bíráitól kapták meg a legelőül használható területeket és viták esetén, mint 1617-ben is, ez volt inkább a döntő, mint a földesurak szóbelileg adott legeltetési engedélye. A falusi bírák előtt kötötték meg a földesurak a mások jobbágyaival való megállapodásaikat, így 1666-ban Wesselényi Ferenc nádor három (Fülek-)Kelecsényben lakó