Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

jobbágyának a kelecsényi „mostani bíró", Telek Péter és Sáphy Tamás előtt adta át Füleken Dorogffy István a sápi irtványföldjeit több, tanúként szereplő, kelecsényi és galsai jobbágy előtt. A nagy engedmények ellenszolgáltatásaként a bírák gondoskodtak arról, hogy a robotra kijelöltek az „úr dolgára" valójában el is menjenek, ami elsősorban a majorgazdálkodás, másodsorban a megyei közmunkák elvégzésének legfőbb biztosítéka volt, és mivel az adókivetések során is szerepük volt, a nemesi vármegyének is érdekében állott a falusi bírák tekintélyének biztosítása. Igyekeztek azonban az úriszék hatáskörét is növelni. Az 1596. évi füleki urbárium szintén kimondta: ha valaki nincs megelégedve a falusi bíró által hozott ítélettel, „szabad neki" az uradalmi tiszthez fellebbeznie, de ilyenkor annak 40 dénár taksát kell lefizetnie. Ez a fellebbezési díj néhol 1 ft-ot tett ki. Akkor, ha két faluban lakó jobbágyok pereskedtek egymással, az ítéletet az alperes falujának bírája mondta ki. Joga és kötelessége volt a falusi bírónak, ha bűncselekmény jutott a tudomására, a tetteseket elfogni, és ha a földesúrnak pallosjoga volt, akkor annak, ha nem, a megyei hatóságnak átadni. Ez utóbbi — különben ősi jog és kötelezettség — volt az a pont, ahol a parasztvármegye és a falusi bíró hatásköre érintkezésbe jutott egymással. A falvakon belül ugyanis igen bonyolult alá- és mellérendeltségi szövevény jött létre a bíró és a paraszttisztek egymáshoz való viszonyában, akik mint jobbágyok a földesúri joghatóság és az azt képviselő falusi bírák alá tartoztak, de a parasztvármegyében betöltött tisztüknél fogva rendelkeztek a bírákkal. Ugyanakkor a nemesi vármegye, a végbeli kapitányok és a török bégek elsősorban a falvak bíráit tették felelőssé számos a parasztvármegye feladatai sorába tartozó ügyért. Arra is vannak adatok, hogy ha két falu bírája között az illetékesség kérdése merült fel, akkor az ügyben a parasztvármegye döntött. Megyénkben ez a bonyolult viszony a XVII. század derekán úgy oldódott meg, hogy a parasztvármegye és a paraszttisztek hatásköre bizonyult nagyobbnak, és ennek mint régi szokásnak alapján még 1734-ben is úgy intézkedett Nógrád megye statútuma, „hogy ha pedig a bíró a kapitányoknak, a község pedig a bírájának nem engedelmeskedik" az engedetleneket 100 pálca ütéssel bünteti. Lényegileg ugyanilyen a mezővárosi bírák jogköre és tevékenysége is, akiknek már nótáriusuk is volt. A különbség inkább csak a gazdasági ügyek intézésében való nagyobb függetlenségükben — például az 1605. évi egyik öszeírás szerint a szécsényi bírák, ha a város szüksége úgy kívánta, bort árulhattak — és a bíró segítőtársainak, az esküdteknek számában nyilvánult meg, ami a falvakban 3—4, a mezővárosokban pedig 12 volt. Arra nézve, hogy milyen lehetett mezővárosaink — az iratanyag pusztulása miatt aligha rekonstruálható — tanácsainak összetétele, nagyon jól illusztrálja az akkor Nógrádhoz tartozónak tekintett Pásztó városa egyik, 1630. január 22-i adásvételt igazoló iratának záradéka. Eszerint: „Ennek nagyobb bizonyságára adtuk kezébe a mi atyánk fiának, Vallus Györgynek város címeres pecsétes levelét, ilyen becsületes fő esküdt tanácsbeli emberek előtt, úgy mint: pásztohi főbíró Bán Benedek, hites polgári: Tikét Boldizsár, Szegedi Péter, város nótáriusa, Pál deák, közönséges tanácsok: Szabó János, Varga István, Bakos Bagoni Farkas, István deák, Vincze Péter, Illés Mihály, Bozog András, Varga Mihály, Baktai