Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

lyok és az erdélyi fejedelmek egyaránt gyakoroltak — a végvidékeken a leggyakoribbak. Ezeken a kettős adózású területeken — a török minden tiltakozása ellenére is — oly nagy volt a nemesek száma, hogy azt 1628-ban 70—80 ezer főre becsülte a budai basa. A törökök ellenezték a nemesítéseket, mert az 1606. évi békekötés értelmében azokat, akik a királynak nem adóztak, «. török sem adóztathatta meg, és ezért az ő területeiről igen sok jobbágy szerzett magának címeres nemesítő levelet. Az ebből támadt vitáknak az 1629-ben kötött egyezség vetett véget. Eszerint „a személy nemessé a földet nem teheti". Azok tehát, akik az 1606. évi békét megelőzően már nemesek voltak, nem fizettek továbbra sem adót, azok viszont, akiket 1606 után nemesítettek meg, ha jobbágytelken laktak, kötelesek voltak adózni a töröknek. Az 1606. és 1629. évi határozatok tették lehetővé, hogy megyénk hódoltsági területén is nagy számmal éltek nemesek, akik minden ügyükben a megyei hatóság alá tartoztak.

12 Nógrád megye nemessége és a nógrádi parasztvármegye —• eltekintve az emiitett 1610. évi forradalmi jellegű kísérlettől — zavarmentes, szabályozott egymás mellett élése némileg fékezőleg hatott a végváriak és a török katonák helyi kilengéseire. Ugyanakkor azonban a vármegye nemessége osztályérdekeit féltve minden lehetőt megtett a parasztvármegye tevékenységének az ellenőrzésére és a birtokosok érdekeinek megfelelő keretek közt tartására. Kétségtelen, hogy a megyék nemessége, még ha akarta volna is, nem számolhatta fel a fegyveres erőt jelentő parasztvármegyét, és ezt a hódoltsági területeken maguk a törökök sem akarták. Érdekükben állt ugyanis a gazdasági hasznot hajtó parasztság megvédése, amit sem a magyar, sem a török katonaság nem tudott megoldani, éppen a főleg köreikből kikerült „kóborlókkal" és rablókkal szemben. Egymás után jelentek meg a garázdálkodók elfogásáért büntetlenséget biztosító oltalom-levelek. Forgách Zsigmond, mint nádorispán, 1620. április 10-én Gácsott kelt rendeletében megengedte, hogy a parasztvármegyék a garázdálkodókat „minden tehetségek szerént megfoghassák, tartóztathassák ... és annak fölötte törvényszerént is megölhessék és büntessék", amit Eszterházy Miklós nádor 1624-ben szintén jóváhagyott. Török részről 1617-ben és 1629-ben adtak ki a hódoltságbeliek számára — a nádor által is megerősített — olyan biztosító leveleket, amelyek megengedik a tolvajok és rablók elfogását és az azok feletti ítélkezést, amit a török kóborlókra nézve is engedélyeztek, sőt ilyen esetben a parasztvármegye fegyveres felkelését is jóváhagyták. A törökök állásfoglalására nézve jellemző, hogy a hatvani bég még 1663-ban is engedélyezi a parasztvármegyéknek a török rablók elfogását, Hatvan, Nógrád és Vác török katonáit rablóknak nevezi, sőt még hóhért is küld három elfogott rabló kivégzésére. A parasztvármegye hódoltságbeli széles hatásköre kellemetlenül érintette ezeknek a Füleken székelő megyéknek a nemességét, mert amint azt 1649-ben az egyik bizottságuk jelentette, szerteszét beszélik, hogy „igazabb törvényt tesznek a paraszt emberek, mint a nemes emberek". Ök is ragaszkodtak ahhoz a Nógrád megyei gyakorlathoz, hogy a parasztvármegye által elfogottakat a nemesi megyének kell átadni ítélkezés végett. így azután Fülek az a központ, ahová a század egész folyamán a kóborlók jelentős részét bekísérték, de még sok az olyan, akiket a parasztok a helyszínen büntetnek meg. 12* 179