Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

ságra jellemző préselt fémdíszű övek helyett, a bronzból öntött, „griffesindás" díszítésű öveket viselte. A kutatók egy része ezt a 670 táján beköltözött csoportot, a ,,kései avarokat", az Oka—Volga—Káma vidéki finnugorsággal, azaz a magyarok őseivel hozza kapcsolatba. Ezért történetírásunkban is kifejezésre jutott a két honfoglalásról szóló, sokat vitatott nézet és ezzel kapcsolatban az, hogy ,,a magyar középkor kronológiájának alsó határát valahol a VII—VIII. század fordulója körül kell megvonni", amit még azzal is alátámasztanak, hogy „Árpád-kori köznépünk embertani képe sokkal inkább a 'kései avart' példázza, semmint Árpád magyarjainak megjelenését". Az azonban kétségtelen, hogy töredékeik megérték a honfoglalást és beolvadtak a magyarságba. Az avar honfoglalók első nemzedékeinek emlékanyaga vidékünkön nem mutatható ki. Ezt — akárcsak a hunok — ők is politikai és gazdasági jelentőség nélküli peremterületnek tekintették, ami a bizánci területek meghódítása iránti törekvésükkel és nomadizáló, főleg lótenyésztő pásztorgazdálkodásukkal magyarázható. A VII. század második negyedének sorozatos hadi kudarcai után már semmi reményük sem volt — különösen a 626 és 640 közt bizánci hívásra közéjük és a keletrómai birodalom közé beékelődő szláv törzsek miatt — a dél felé való terjeszkedésre. 632-ben kelet felé is megrendült a hatalmuk, mert a Dnyeper és a Don vidékén élő bolgár-török törzsek sikerrel lázadtak fel uralmuk ellen. A velük együtt fellázadt hazai bolgár-törököket ugyan legyőzték, de ezek zöme, nyugat és dél felé kiköltözött ,,avarországból" és így az avarok katonai ereje alaposan megrendült. A „kései avarokkal" 670 táján történő feltöltődés eredményezte azt, hogy a folyók és patakok völgyében vezető utak mentén felfelé haladva a zártabb, hegyesebb vidékeket, köztük a nógrádit is, birtokukba vették. Kialakult a Tisza-vidéki központtal rendelkező keleti, és az észak-dunántúli központból irányított nyugati avar fejedelemség (kaganátus). Ekkor nyugat felé fordították erejüket. Rabló portyázásaik megtorlására és meggátlására vezette ellenük Nagy Károly a 791-től 803-ig tartó hadjáratokat, amelyek mind a két kaganátus erejét megtörték. A tiszai kaganátus területét — tehát vidékünket is — a frankokkal szövetséges bolgár birodalom hajtotta uralma alá, egyes feltételezések szerint az avarok ellen fellázadt szláv, más nézet szerint maradék bolgár-török alattvalóik segítségével. Az avar települések — amire a temetők, pl. a ságújfalusi sírjainak elhelyezéséből lehet következtetni — a területi-katonai felosztás alapján jöttek létre. A lakosság embertani és társadalmi összetételéből kiderül, hogy már a korai avar társadalomban is többféle népesség települt egy helyre, és hogy az avaroknál szokásban volt az idegen törzsből és nemzetségből való nősülés (exogámia), ami nép- és nyelvkeveredést eredményezett. Az avar sírmezők közepén általában a gazdagok, körülöttük pedig a szegények, a szolgák és a rabszolgák sírjai fekszenek. A szabad embereket övükkel együtt temették el. Voltak már teljesen földművelő és kisállattenyésztő települések is. A két nagy avar népességen kívül számos, kisebb önálló csoport is volt, mivel az avarok részben itt talált hun,