Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

visszaűzték őket. 1601-ben és 1602-ben nem történtek nagyobb hadiesemények megyénkben, sőt Pest 1602 augusztusába és Hatvan 1603 novemberében történt újbóli visszafoglalásával a török hódoltság megszűnését remélték a kortársak. Keservesen csalódtak azonban, mert 1604 szeptemberében Pest és Hatvan újból török kézbe kerültek.

2 A vármegye igazgatási szervei két évtizedes Zólyom megyei kényszertartózkodás után 1594-ben tértek vissza működésük területére. Tevékenységüket, amelynek gyakorlata ekkorra már teljes mértékben kialakult, a megyegyűléseken és megyei törvényszékeken a háborús idők ellenére is töretlenül folytatták. Ennek jegyében elsősorban a paraszti munkaerő biztosítására törekedtek, ami együtt járt a jobbágyok visszaadott szabad költözködési jogának újbóli korlátozásával. Hont vármegye 1589-ben már ennek értelmében rendelte el, hogy a megyegyűlés tudta nélkül a „jobbágy búcsúztató" ügyekben csak „szükség esetén" intézkedhet az alispán. Ez a kettős gyakorlat Nógrád megye ügyintézésében is megvolt — az 1597-től 1602-ig meglevő jegyzőkönyvek tanúsítják — az „ablicentatió"-hoz szolgabírót és esküdtet mind a közgyűlésen, mind azon kívül az alispántól lehetett kérni a jobbágyköltöztető földesúrnak. Az 1593-tól 1598-ig terjedő időben hihetőleg a területünkön folyó harcok miatt a megye szüneteltette a jobbágyköltöztetést, 1598-ban azt újra megengedve arra kötelezte a költözködni akaró jobbágyokat, hogy a költözködési eljárás ideje alatt heti két napot robotoljanak régi földesuruknak, és eltörölte az érdekelteknek azt a jogát, hogy az intézkedő szolgabíró határozata ellen a megyei törvényszékhez (sedria) fellebezhetnek. Jelentős szerepet vállalt a megye nemessége a felszabadító harcokban is. 1593. szeptember 6-án szólította fel Pálffy főkapitány Nógrádot és a környező megyéket, hogy nemesei álljanak hadrakészen, aminek a sikerek láttára volt is eredménye és a megye határain messze túl is harcoltak és vállaltak katonai tisztségeket. Így tett Mohorai Widffy Vid is, aki Győr alatt az egyik összecsapás alkalmával „minden „marháját", azaz felszerelését és holmiját elvesztette, amiért azután Pálffy 1594 őszén meghagyta az alispánnak, hogy kárpótlásul 100 ft-ot fizessen ki neki a megye. Az ilyen intézkedés visszatetszést szült. Viszont lehetőleg teljesítették Pálffynak és Mátyás főhercegnek 1598. évi, a megye útjainak helyreállítását elrendelő utasításait, hogy a katonaság mozgását az ágyúk és az élelmiszerek szállítását előmozdítsák. A török várainkból való kiverése után nyomban elrendelték azok megerősítését és Gyarmat várának újjáépítését. A munkálatok azonban vontatottan haladtak és a várak őrségét fokozatosan német csapatokkal töltötték fel. A királyi kincstár üres volt, a katonák nem kapták meg zsoldjukat. Sokat éhező, rongyos, zsákmányéhes csapataik a lakosságra vetették magukat és annak javaiból igyekeztek kárpótlást szerezni, ami ellenségeskedést váltott ki a katonákkal szemben. Már 1596 szeptemberében meghagyta a haditanács Pálffy főkapitánynak, hogy mivel a magyar nép bántalmazza a német lovasokat és gyalogosokat, igyekezzék a kihágásokat megszüntetni. Pálffy viszont novemberben arról tett jelentést, hogy a végvárak katonáinak száma csekély, nem kapnak fizetést, a törökök Vácot ostromolják és félő, hogy ez a sors éri Nógrádot és a többi vég-