Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

legelőnek csúfolt területeket óriási szabad vízmosások tördelték, szabdalták és kietlen benyomást keltettek. A Salgótarján és környékén elhelyezkedő hatalmas összefüggő erdőség ősi cser-, bükk- és tölgyerdőit az évszázados fejszézés megritkította, a tervszerűtlen irtások a legeltető állattenyésztés pedig teljessé tette a pusztulást. A meggondolatlan erdőirtásnak, az irtványok, a szántóterület növelése csak egyik okozója volt. Siettette az erdők kipusztítását a megyébe települt ipari üzemek (üveghuták, vaskohók, posztógyár) faigénye, a XVIII. században még jelentős faépítkezés, később a seprű és kosárfonás, mely a lakosság fő kereseti forrásának számított. Az erdők pusztulását teljessé a Jankovich uradalom juhtenyésztése tette. Néhány száz birkával többnek a tartása miatt irtották meggondolatlanul az erdőket és a juhtenyésztéssel együttjáró rongáló legeltetés tette lehetetlenné azok új rasarj adását. Az erdőterületek kiirtása súlyos következményekkel járt az állattenyésztésre, de a mezőgazdasági növénytermesztésre is. A legelők többsége a dombtetőkön helyezkedett el, így azok birkalegeltetésre is csak időszakosan voltak alkalmasak. Az erdőterületként jelzett 2915 kat. h. a múlt század közepén már ténylegesen nem erdő. A falu határának déli-délkeleti részén elterülő 1250 kat. h. nagyságú ún. Nagyerdő irtott terület volt, melyet csak az ötvenes évek végén telepítettek újra. A Salgópuszta körüli 1094 holdas, a Ponyipuszta környéki 260 holdas, a Havas-dűloben elterülő 281 holdas erdőterületek is csak jellegüket tekintve erdők, a faállomány néhol oly gyér, hogy inkább legelőnek nevezhetők. A község belső területén pedig csupán a Kucor-dűlőben volt 24 hold erdő. A múlt század közepére Salgótarjánban tehát az erdő név elsősorban a telekjegyzőkönyvekben maradt meg, a tényleges erdőterület rendkívül kicsi, az erdők minősége pedig gyatra. A falun végigvezető főútról csak kopár dombok látszottak, az e dombokon ma látható erdők a későbbi erdőtelepítés eredményei.

6 A község lakosságának nyomorúságát tükrözte a kö\ség képe. A múlt század közepi Salgótarján két külön községnek tűnhetett. A Tarján patakkal párhuzamosan futó megyei út (ma Rákóczi út) mentén helyezkedett el a falu nagyobbik része s vele szemben a patakon túl, a Meszes lábánál és a karancsaljai úton a másik rész. Szinte mindegyik a maga hegyének lábához tapadt önálló falucska. Az 1850-es években mindössze 128 szalmatetős, földből, vályogból, fából épített parasztház szerénykedett a mai város helyén. Kőből építve, zsindellyel fedve csak a Jankovichok kúriája és a plébánia volt. A mai római katolikus templomtól közvetlenül délre terült el a Jankovich major, az emeletes kúriával, mely abban az időben szinte kastélyként hatott a jobbágyfaluban. A kúriához csatlakoztak az uradalom melléképületei, belső kertje, udvara. A Jankovich uradalom zárta a falu déli végét. A XIX. századi faluból ma már csak egyetlen épület áll, a római katolikus templom alapépülete, mely azóta többször restaurálva, kibővítve, természetesen egészen más benyomást kelt, mint akkor. A templom melletti, több mint három magyar holdas telken épült a plébánia öt lakrészes épülete, a falu egyetlen „úri" lakja. A templom előtti út felkapaszkodott a templom küszöbe előtti domb tetejére. Ez az út olyan meredek volt, hogy terhes