Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN: 1919-1944 (SCHNEIDER MIKLÓS)

acélgyári munkások egy kisebb része lakott, vagy az ugyancsak acélgyári dolgozók lakta ún. Szent Ferenc telepre, mely utóbbi és a másik acélgyári lakónegyed, az úgynevezett „Amerika" között azonban „majdnem akkora volt a különbség, mint Amerikában lehetett észak és dél között a polgárháború előtt". Nem is beszélve aztán arról, hogy a város déli részén, főként a bányai és a Hirsch gyári kolóniák már olyanok voltak, hogy közülük a városi szegényház gondozónője az 1930-as években 303 jót, 692 éppen hogy tűrhetőt és 908 rosszat talált.

49 Ilyen lakásviszonyok mellett aztán nem lehet csodálni, hogy a város állandó táptalajává válta súlyos fertőző betegségeknek. A tuberkulózishalandóság pl. ijesztő méreteket öltött: minden negyedik halálesetet tbc okozott. Az egészségügyi szervek tehetetlenül álltak és a tbc-halandóság 1922-1924 között 60 százalékkal emelkedett. Más ipari településekhez hasonlóan itt is tekintélyes volt a nemi betegek száma. De rendkívül magas értéket mutatott a csecsemő- és gyerekhalandóság is: 100 halott közül 7 éven aluli - a húszas évek elején - átlag 35-40 fő. Már az akkori városi főorvos - Cíementis Kálmán - panaszkodott, hogy a városban szinte népbetegségnek számít az alkoholizmus. A város és a vállalatok vezetősége által a kezdettől alkalmazott politika, mely a valódi problémák eltussolásának egyik legjobb módját a kocsmák számának gyarapításában látta, nem múlt el nyomtalanul: nemzedékek váltak az ital rabjaivá. Becslés szerint akkoriban évente 1 millió liter bor, 250 ezer liter sör és 5 000 liter pálinka fogyott el a városban és a városhoz tartozó telepeken. Az idézett mennyiségek megdöbbentő méreteit mutatja, hogy az egy főre jutó fogyasztás így borból 71,42 liter, sörből 17,85 liter, pálinkából 0,35 liter, ugyanakkor az országos átlag ezekben az években borból 32,48 liter, sörből pedig 6,35 liter volt fejenként. Eszerint a salgótarjániak több, mint kétszer annyit ittak, mint az országos átlag.

50 Mindezeken kívül súlyosbította a helyzetet a túlfeszített munka is. Az egyik bányaorvos írta pl. 1929. évi jelentésében, hogy „a férj keresetének a pótlására a munkásasszony is vállalt napszámos munkát. Az asszony terhessége utolsó pillanatáig dolgozott, szülés után pedig korán ment munkába. Mindamellé nem táplálkozott jól, s emiatt csecsemőjét sem táplálhatta kellőképpen. Nem gondozhatta gyermekét a kívánt mértékben s azt a nagyobb gyermekekre bízta. Generációk pusztultak el a terhesség első, második, harmadik hónapjában a sok vetélés miatt."

51 A húszas évek végétől némi javulást hozott a városban működő orvosok számának lassú emelkedése, (1920-ban 10, 1935-ben már 22 orvos tevékenykedett a városban), amely egyes rétegek bizonyos általános anyagi emelkedésével együtt kedvezően hatott a lakosság életviszonyaira. 1922-ben a Fasoron (a mai Bartók Béla úton) orvosi rendelő épült, 1928-ban megnyílt a tüdőgondozó, de a nemibeteg-gondozó még sokáig váratott magára: csak 1943-ban kezdte meg működését. Közben felépült az OTI új központi székháza is. Sok vitára adott okot a város lakóinak kórházi ellátása is. Igaz, a bánya és az acélgyár kezelésében lévő magánkórházak fokozatosan fejlődtek, mind befogadóképességüket,