Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN: 1919-1944 (SCHNEIDER MIKLÓS)

kell építenie, hanem saját társadalmat, tulajdonában lévő nép rétegeket is ki kell alakítania és azokról gondoskodnia kell".

32 így aztán érthető, hogy hatalmas különbségek mutatkoztak a város munkásosztályán belül is az életszínvonalat tekintve. Joggal, bár némi túlzással lehetett elmondani, hogy a „rimamurányi városrész északon már más világ, úgy viszonylik a déli részhez, mint Koppenhága az Angyalföldhöz."

33 A különbségeket elsősorban is a munkabérek alakulásán mérhetjük le. Az 1930-as években a Rimamurányi Rt munkásainak közel negyedrésze, 521 munkás havi 200 pengő feletti keresetet élvezett, (közülük 92-nek havi 300 P felett volt a jövedelme). A munkásságnak majdnem fele havi 100-200 pengő között keresett, a többiek pedig 100 P alatti összeget. Ugyanekkor a bányánál mindössze 3 főnek a havi keresete haladta meg a 200 pengőt, a felénél többnek 150 P alatt, a másik felének pedig 100 P alatt volt a keresete. Még rosszabb az arány az üveggyárnál: itt a munkásság kétharmadánál 100 P alatt volt a havi jövedelem.

34 így megállapíthatjuk, hogy az acélgyári munkásréteg életkörülményei nem voltak jellemzőek sem a hazai, sem az általános salgótarjáni viszonyokra, s ha abból indulnánk ki, annak a számadatait tartanánk szem előtt, hamis képet kapnánk a korszak e fontos jellemzőjéről. A Rimamurányi Rt alkalmazásában álló munkásság viszonyai elsősorban a tőkéseknek azokat a korábban már bemutatott erőfeszítéseit mutatják, melyekkel a munkásréteget megosztani és annak felsőbb, jobban fizetett és megfelelő életkörülmények között élő elemeit valódi konformista kispolgárrá igyekeztek átformálni, elszakítva őket munkástársaiktól. A történeti hűség tehát azt kívánja, hogy elsősorban ne annyira a kivételes helyzetű acélgyári dolgozók viszonyait, hanem inkább a létszámban is legjelentősebb bányászság körülményeit vegyük szemügyre. Azt természetesen mondani sem kell, hogy a keresetek még e viszonylag rövid időszakon belül is állandó hullámzást mutattak. A Tanácsköztársaság leverését követő időszak rendkívüli élelmezési nehézségei tették irreálisan alacsonnyá a kereseteket, bár 19201922-ben, a szénkonjunktúra éveiben valamelyest emelték a bányászok fizetését. A konjunktúra azonban nem tartott sokáig és így a csekély emelkedés elvesztette jelentőségét. A helyzetre jellemző az az apróság, hogy a szénmedence és így Salgótarján szervezett bányamunkásságának 90%-a még a szakszervezeti tagjárulékok fizetésére is képtelen volt a 20-as évek végén.

35 A gazdasági válság, mely a bányát aránylag nem súlyosan érintette, legfőképpen a bányászkeresetek csökkenését hozta magával. Elég csak pillantást vetnünk a vájároknak, tehát a legjobban kereső bányászrétegnek a munkabérére, mely 1929- ben napi 6,68 P 1930- ban 6,55 P 1931- ben 5,64 P 1932- ben 5,32 P 1933- ban 5,04 P volt,