Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

kezett Salgótarjánban, ezek is a községtől távol helyezkedtek el, így a falu képében még semmiféle változást sem jelentettek. 1868 után az újjáalakult Kőszénbánya Társaság megkezdte a bánjakolónia építését. A későbbi központi bányakolónia telepét lényegében öt év alatt megépítették és azt csak egy-két új épülettel gazdagították. A bányatelepen kilenc „gyarmatházat" emeltek, mindegyike 40 szobából és 20 konyhából állt. E házak kőből és égetett téglából épített emeletes épületek voltak. 100 aktív munkás számára építettek egy gyarmatházat, ebből következően egy szobában 2—3 aktív munkást kellett elhelyezni. Valóságban azonban ez azt jelentette, hogy munkáscsaládonként egy szoba és egy konyharész jutott, ugyanakkor a nőtlen, család nélküli munkásokat priccsekre zsúfolták össze. A telepen egy hivatalépület is épült, ebben az emeletes központi épületben 11 hivatalos helyiség volt és 3 család részére lakóhelyet is biztosítottak. Emellett a bánya vezetői részére két hivatalnok-lakóházat is építettek, egyenként két-két család számára. A gyarmaton (kolónián) felépült a kórházépület, mely már kezdetben 6 betegszobából (betegszobánként 6 ággyal) állt, konyhával, fürdővel, orvos- és betegápoló lakással, távirdajelzéssel is fel volt szerelve. 1872-re megépült az ideiglenes élelmiszer- és forgalmi szükségletet biztosító ellátó raktár is sütőműhellyel, vágóhíddal, mészárszékkel és három család részére lakással. A gyarmat első épületeit 48 pár ló számára épített hatalmas kőtégla istállóépület egészítette ki. A kolónia kőből és téglából épített emeletes gyarmatházai között kikövezett utcák vezettek, gondoskodott továbbá a Társaság az egészséges vízzel való ellátásról, melyet 8 kút biztosított. Faültetvényekkel igyekeztek a telepet egészségesebbé és esztétikusabbá tenni. A Salgótarjáni Kőszénbánya Társaság gyarmattelepének emeletes kőházai, köve* zett utcái és a falu vályog-, faviskói, sáros útjai, elhanyagoltsága között a különbség szinte olyan nagy volt, mint a mai és a felszabadulás előtti Salgótarján között. A kolónia város benyomását keltette, ahol az élet is szinte városias formát, jelleget nyert. Biztosították a munkások élelmiszerellátását. Naponta friss kenyeret sütöttek, rendszeresen lehetett húst kapni a raktárban (magazinban), míg a faluban évente ha egyszer vágtak egy marhát. Az utcákat nemcsak kikövezték, hanem azokat, ha gyéren is - világították. Tűzoltóságot hoztak létre, gyepmestert tartottak. Az árnyékszék problémáját vederrendszerrel oldották meg, melyek kiürítése, trágyává dolgozása a gyepmester feladata volt. Mindezek rendkívül civilizált életkörülményeket biztosítottak a faluéhoz képest, ahol ebben az időben még csak 13 fertőzött kút biztosította az ivóvizet. Az épületek belső rendjére külön felügyelők ügyeltek. A telepek házait ellátták a minimális bútorzattal, melyek a Társaság tulajdonát képezték. A priccsek szalmazsákokkal és pokrócokkal voltak ellátva. Pontosan előírták a szalmazsákok negyedévenkénti töltését, melyet minden munkásnak saját magának kellett elvégezni, de az ahhoz szükséges szalmát a Társaság ingyen biztosította. A Kőszénbánya Társaság központi telepén kívül az 1870-es évek elejére felépítettek az Üj-aknánál egy intézeti helyiséget, valamint a salgótarjáni állomásnál két, kőszénrak-