Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

tarozásra alkalmas raktárházat, mindkettőt gerendázott, téglafalas módszerrel. A lőpor, robbanóanyag tárolására pedig a József-tárnánál és az Üj-aknánál lőportornyokat emeltek. A bányatelep kiépítése az első lépés volt Salgótarján városiasodása felé. A telep és a község között azonban hosszú időn keresztül úgyszólván semmi kapcsolat nem alakult ki. Jogilag teljesen önálló településnek lehetett tekinteni. A község lakóitól műveltségbeli, felfogásbeli, nyelvi különbségek választották el. Területileg is teljesen elhatárolt zárt telep volt. Hatása a továbbiakban azonban az egészre kihatott és előrevitte a község fejlődését. Az 1872-től 1918-ig tartó időszakban a salgótarjáni központi kolónia fejlődése megrekedt. A központ helyett elsősorban az egyes aknák területén építkeztek. A központban1890-ben a munkáslakásokat modernizálták, 1892-ben a salgótarjáni kórházat átalakították és kibővítették, 1894-ben munkásotthont, tisztikaszinót, új 6 tantermes iskolát és két tiszti lakást építettek. A központi bányatelepen belül lényegében nagyobb arányú építkezés nem történt, csak modernizálás. A későbbiekben az új tárnák, aknák nyitásával párhuzamosan a kisebb telepek egész sora létesült. A szózadfordulóig a következő bányatelepek épültek: a József-tárna, a Jakab-tárna, a Király-tárna, az Emma-akna, az Üj-akna, a Zagyvai-rakodó, a Forgách-akna, a Forgách-rakodó és a József-akna telep. E telepek közül a Forgách telep vált a legjelentősebbé. A telepek építése magán viselte az időszakosság jellegét. Az állandó településnek szánt munkásszállások mellett többségük ideiglenes jelleggel, fából épített barakklakás volt, melyek azonban sokszor több mint egy fél évszázadig váltak állandó lakhelyéül bányászcsaládoknak, hirdetve az emberi nyomorúságot.

70 LOlZWÍgÉoJ mintegy 1 km-re északra a Salgó patak szűk völgyében helyezkedett el az acélgyári telep. Kezdetben itt is barlanglakásokban indult az élet. A termelés kibontakozásával folyamatosan épült fel az acélgyári kolónia. A Kolónia út a tengelyét képezte a telepnek, melynek végén a gyár főbejárata állt és mögötte az egyre fejlődő, épülő üzem helyezkedett el. A Kolónia út két oldalán épültek az acélgyári munkás-, altiszti és tiszti házak első épületei, majd terjeszkedés során a vele párhuzamosan futó hegyi út mentén a domboldalon épült ki a telep másik része. Az első világháborúig 424 lakás épült az acélgyári telepen, mely 1495 embernek adott otthont. A lakások között voltak tiszti lakások, sőt igazgatói palota is. A kissé tágasabb művezető-, mesterlakások mellett a munkásházak kizárólag egyszoba-konyhás lakásokból álltak. Az acélgyári kolónia mellett a Vasműnek Salgóbányán is kiépült a telepe. E bányásztelepülésen 144 lakás épült, 580 embernek adva otthont. A falu túlzsúfoltságához képest az acélgyári telep házai a külső szemlélőnek, rendezettebbnek, tisztábbnak tűntek. E munkáslakások azonban, mint azt a Népszava 1905-ben írja, arról voltak nevezetesek, hogy „bennük van a legtöbb féreg". Az acélgyári kolóniában is egy munkáscsaládnak, még ha 12 gyereke volt is, csak egyszobás lakás jutott. 1907-ben kezdte meg tevékenységét a házépítési szövetkezet s az acélgyárral szembeni domboldalon, mintegy 15 000 négyszögölön, az ún. Borbély ligetben indult el a szövetkezeti házépítkezés. A Társulat a társládából e házépítéshez kamatmentes kölcsönt adott