Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

A kétkezi munkások többségét tovább növelik Salgótarjánban azok a munkások, akiket nem a bányászat és az ipar rovatában tartottak nyilván. A napszámosként dolgozó 342 fő (2,5 %), a 409 (3 %) házicseléd, és a 484 (3,1 %) közlekedésben dolgozó között túlnyomó többségben fizikai, sőt ipari munkást találunk és ezekkel együtt Salgótarján munkáslakossága jóval meghaladja a 80 %-ot. Nemcsak a munkásosztály létszáma, hanem a munkásosztályon belül a nagyipari, ezen belül is a nehézipari munkáslétszámot tekintve is különleges helyet foglalt el Salgótarján. Az ipari munkásság zömét a bánya, az acélgyár és a gépgyár adta. A századforduló időszakában lassú eltolódás következett be, melynek során a bányamunkásság létszáma csökkent és a gyárak munkáslétszáma növekedett. 1900-ban még a község lakosságából 3 377-en az összlakosság 24,9 %-a élt a szénbányászatból, 1910-ben már csak 2708-an, a lakosság 18 %-a. Ez a salgótarjáni szénbányák kimerülésének és a szénbányászatnak a környékre történő áthelyeződésének a következménye. Ezzel szemben az iparban foglalkoztatott lakosság létszáma rendkívüli módon megnőtt, 1910-ben már 7 099 ember élt az iparból, mintegy hatszázzal többen, mint a századfordulón. A munkásosztályon belül nemcsak üzem nagyságrendi, szakmai kategóriák mutathatók ki, hanem társadalmi szempontból elsődlegesen fontosak a rétegproblémák. Az osztályon belül bizonyos réteghez való tartozás nemcsak a munkás életszínvonalát, műveltségét, társadalmi helyét határozta meg alapvetően, hanem viszonyát is a fennálló társadalmi rendhez. A munkásosztály „elitjét, krémjét" ennek legfelsőbb rétegét, a művezetők, előmunkások, hutamesterek, aknászok, bányamesterek stb. adták. Ezeknek száma az összmunkássághoz viszonyítva rendkívül alacsony volt. A Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű Rt. salgótarjáni telepén 1891-ben 1506 munkásra mindössze 8 főmester és 35 felügyelő jutott. 1900-ban az iparban foglalkoztatottak közül mindössze 63-an (2,7 %) tartoztak ehhez a vékony réteghez. Számuk a XX. század első évtizedében mintegy százzal nőtt. A bányászatban hasonló volt a helyzet, hol szintén 30-40 emberre jutott egy ilyen kiemelt munkás. A salgótarjáni bányászat és ipar művezetői szinte kizárólagosan külföldi szakmunkásokból kerültek ki a dualizmus időszakában. A vasiparban osztrák, német, cseh, az üvegiparbarra bajor, cseh üvegesek a jelentősek. Szakmájukat nimbusz vette körül olyannyira, hogy egyes szakmák ilyen fokon történő elsajátítására a magyarokat nem is tartották képesnek. E szakmailag jól képzett, a termelés tényleges irányítása, végrehajtása során felelőssé tett réteg anyagi, erkölcsi megbecsülése kiemelkedő volt. Az acélgyári főmesterek, felügyelők, az üveggyári hutamesterek, kiemelt üvegfúvók a századfordulón heti 80 koronát is megkerestek. Az üveggyárban pl. az üvegfúvók fizetése a következőképpen alakult: 11 műhelyből egy műhelyben elérték a heti 80 koronát, 6 műhelyben 60-70 korona között, 4 műhelyben 50 korona fölött kerestek. Hasonló kiemelt fizetéseket kaptak a bányák előmunkásai is. A kereseti kimutatások arra engednek következtetni, hogy az e kategóri-