Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

csak tűrhetőnek, illetve rossznak minősíthető. Mindennaposok voltak az olyan panaszok, mint pl. az, melyet az ebecki iskoláról olvashatunk, hogy „bérelt házban volt, de most elmulasztottak helyiségről gondoskodni és így szabad ég alatt maradtak". Általános panasznak tekinthető a kékkői is, hogy „kevesen járnak, mert nagy a szegénység és nincs téli ruházat". A jelentésekben ilyent is olvashatunk, hogy „Bérceién 168 tanköteles gyerekből egy sem jár iskolába". Az iskolákhoz hasonló mostoha sorsban élt a nógrádi tanító. Iskolánként általában egy tanító működött. A tanító, a „mester" nemcsak a gyerekek oktatásával foglalkozott, hanem ő volt a község jegyzője, intézte a község ügyesbajos dolgait, és az esetek többségében e megbízatásokon kívül még egyéb munkákat is kellett végeznie, hogy megélhessen. Még a halottkémek is a tanítók közül kerültek ki. Az alispáni jelentés még 1901-ben is arról panaszkodott, hogy 20 halottkém tanító van és ez a tanítói hivatással összeegyeztethetetlen.

53 Az 1868-as Eötvös-féle népiskolai törvény a kötelező ingyenes népoktatás bevezetésével forradalmi változást jelentett ugyan a megye közoktatásának fejlődésében, a nagy, alapvető hiányosságokat azonban nem tudta orvosolni. Ezek sorában első, hogy továbbra sem biztosítottak jelentős anyagi támogatást a közoktatásnak. Az 1869-es felmérés szerint is csak 278 iskola volt a megyében, minden falura, illetve 111 tankötelesre jutott egy tanterem. A 30 977 tankötelesből továbbra is csak 19 797, tehát alig 2/3 rész járt iskolába. Az iskolába járók száma jelentősen nőtt a következő évek folyamán, azonban az iskolába járás még nem jelentett rendszeres, 10 hónapig tartó iskoláztatást. 1873-ban pl. 25 292 iskolába járó gyermeket mutattak ki, ebből azonban csak 3411 járt 10 hónapig, 21 881 pedig kevesebb ideig, hét vagy nyolc hónapig. A héthónapos oktatásban részt vevők közül is csak 48,6% járt télen-nyáron és 51,4% csak télen. Tehát a tankötelesek több mint fele alig 4 hónapig járt iskolába. Mivel a tanítók egyik fő jövedelmi forrását az egyházak által juttatott csekély földterület biztosította, sokan közülük elsősorban gazdálkodtak, csak mellékesen foglalkoztak a tanítással és így ők sem szorgalmazták az iskolába járást. A tanfelügyelői jelentések is rámutattak erre a visszás helyzetre, amikor leírták, hogy „nemcsak az iskolakötelesek, de maguk a tanítók kevésbé buzgó része a tavaszi munka beálltával hajlandók az időt bárhol, mint az iskolában tölteni". A jelentések ugyanakkor a társadalom beteg voltát is érzékeltetik, amikor jelzik, hogy „a szülők igyekeznek elvonni gyermekeiket az iskolából, a gyerek munkájának szükségességére hivatkozva". Az általános iskolakötelezettség megvalósítása ilyen körülmények között csak lassan haladt előre. 1911-ben jutott csak el oda, hogy a 6—11 éves korig terjedő tankötelesek közül 8,6%, a 13—14 éves korúak közül 19,2% nem járt iskolába. A népiskolai törvény eredményeként 50 év kellett ahhoz, hogy a 6—12 éves kort tekintve a tanköteleseknek már több mint 90%-a járjon iskolába. Azt vizsgálva azonban, hogy az iskolába járók hány osztályt végeztek el, még az 1907/1908-as tanévben is a következő lehangoló képet kaptuk: 28 895 iskolába járó tanuló közül több mint 8000 az I. osztályba járt. A II. osztályba csak 6250, a III. osztályba 5282, a IV. osztályba 4373, az V. osztályba 2971 és a VI. osztályba 1905 tanuló járt. A.z első osztálytól kezdve fokozatosan csökkent tehát a tanulói létszám és a tanulóknak viszonylag csak kis hányada jutott el a VI.