Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

kísérlettel. Elsősorban a munkásosztály helyzetének rendezése, a pusztuló magyar parasztság megvédése, a nemzetiségek helyzetének megoldása lettek volna azon fontos belpolitikai problémák, melyekhez a kiegyezés felülvizsgálatának kérdését kapcsolni lehetett volna. A magyar uralkodó osztály azonban ilyen lépésre a dualizmus egész időszakában nem tudta rászánni magát. Görcsösen ragaszkodva osztályérdekeihez, a legélesebben elzárkózott az előbb említett elnyomott osztályoktól és még csak kísérletet sem tett arra, hogy azokkal közös politikai álláspontot dolgozzon ki. A kiegyezést tehát továbbra is csak a közös ügyek kérdésében támadta az ellenzék. Ezen belül is a hadügyi kérdés volt az, melyre a legtöbb erőt összpontosították, hiszen ezzel sikerült a legszélesebb tömegek támogatását biztosítani. A kiegyezést és a közös ügyeket védő szabadelvű párt a század végén kénytelen volt a „figyelem-elterelés" módszeréhez folyamodni. Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején a közigazgatási reformmal, később a 90-es évek elején az egyházpolitikai kérdések bevetésével. Az egyházpolitikai kérdésekkel valóban sikerült olyan országgyűlési, megyegyűlési harcokat felkavarni, melyek a magyar közvélemény figyelmét öt évig lekötötték. Magyarországon az egyházpolitikai reformokat megelőző időben a házassági jogban csak az egyházi törvények voltak mérvadók. Ennek megfelelően ötféle házassági jog is érvényben volt, ugyanis minden hitfelekezetnek külön iuris dictiója volt a házassági perekben. Már ebből is következtetni lehet, hogy a sok nemzetiségű, nyelvű és vallású Magyarországon mennyi bonyodalom és ellentét született ebből. Az egyházpolitikai kérdések megoldásának szükségességére utolsó parlamenti beszédében még Deák Ferenc hívta fel a figyelmet. Deák korszerű javaslatát azonban elvetették. Tisza Kálmán is benyújtotta a polgári házasság részleges bevezetéséről szóló javaslatát, a főrendi háznak azonban sikerült a javaslatot megbuktatni. Az 1890-es években a kiegyezés körüli viták kiéleződésével újra előtérbe került e kérdés, és most már az uralkodó is — aki hosszú időn keresztül nem járult hozzá a kérdés megvitatásához — beleegyezett, hogy az egyházpolitikai kérdéseket a kormány munkaprogramjába iktassa. Magyarországon csak a XIX. század végén, majd egy évszázaddal lemaradva a vezető európai államok mögött, valósult meg a polgári házasság törvénybe iktatása. A polgári történetírás a magyar liberalizmus hőskorának, a magyar parlamentarizmus egyik legfényesebb epizódjának tartotta ezen elkésett törvény megalkotását. Pedig az a tény, hogy a XIX. század végén nálunk még e kérdés körül vitát lehetett teremteni, elmaradottságunknak és a közéletünkben érvényesülő egyházi befolyásnak fényes bizonyítéka.

15 A megyében az egyházpolitikai viták széles hullámokat vertek, hiszen a klérus befolyása sokkal erősebb volt, mint pl. az alföldi megyékben. Az egyházpolitikai kérdések felvetése siettette az uralkodó osztályon belüli csoportok kialakítását. A reformokkal szembenálló csoport élén nem más, mint a megye alispánja, Scitovszky állt, aki mint a volt hercegprímás rokona egyáltalában nem lelkesedett a polgári házasság gondolatáért. Scitovszky és hívei csak látszólag, a sima alkalmazkodási politika jegyében hajlottak meg az egyházpolitikai kérdésekben. Mögöttük elsősorban a megye nyugati felében birtokos, az esztergomi érsekség és a váci püspökség befolyását közelebbről érző urak zár-