Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

a király főispánná. A megyei új tisztikar megválasztása már az ő nevéhez fűződik és mindent meg is tett annak érdekében, hogy a régi nemesi kiváltságok megmenthetőnek vélt romjait megőrizze. Az új főispán csak alig vett tudomást a kiegyezésről, igyekezett a hatalom régi képviselőit továbbra is állásukban meghagyni. Nem hajtották végre Nógrád megye választmányának 1861-es megyei véggyűlésén hozott azon végzését sem, melyben „hazaárulónak" bélyegzik, aki a provizórium ideje alatt hivatalt vállal. A kiegyezés után az új főispán alatt még csak szóba sem hozták ennek a jegyzőkönyvnek a felolvasását, a végrehajtás, a megbélyegzés pedig teljesen elmaradt. A megye birtokos osztályának az 1867-es országgyűlés és a kiegyezés idejében tanúsított magatartása fényes bizonyítéka annak, hogy a nógrádi birtokosok előtt ekkor már csak egyetlen cél lebegett, mindenáron megegyezni. A hivatal- és állásszerzés reményében, birtokai védelmében elfeledte Madách intelmeit, melyek alig egy fél évtizeddel előbb ugyanabban a balassagyarmati megyeházban hangzottak el, és a függetlenség eszméje melletti végsőkig való kitartást hagyták rá örökségül.

10 Az 1867-es megyei tisztújítás után megkezdődött a megyei ellenzék szervezkedése. Ez sem elvi alapokon jött azonban létre. Tagsága elsősorban az ifjabb nemzedékből és azokból toborzódott, akik úgy érezték, hogy az új tisztikar megválasztásánál kinullázták őket. Szerepet játszott még a losonciak ellentéte gróf Czebrián Lászlóval, képviselőjükkel, aki a Deák-párt tagjai közé tartozott. A város ellenzéki magatartását azonban azon túlmenően, hogy Kossuth Lajost díszpolgárrá választották és az ellenzék vezetője a városbíró, Pokorny Sándor lett, más nemigen tükrözte. A nógrádi ellenzék megyei vezetői Dégenfeld Lajos gróf, Szontágh Pál és Jeszenszky Danó lettek. A nógrádi ellenzék valódi ellenzéknek azonban nem is nevezhető. Bizonyítják ezt azok a megyegyűlési tárgyalások, amelyeken a kiegyezés napirendre került. Legfontosabb ezek sorából a „szatmári levél" tárgyalása volt. Szatmár megye ugyanis ragaszkodott a teljes állami önállósághoz, és ezen véleményét kinyilvánító levelét eljuttatta a többi megyék bizottságaihoz. E levél alapján Repeczky Ferenc azt indítványozta a megyegyűlésen, hogy Nógrád megye is mondja ki, hogy „aggodalma van afelett, hogy az országnak állami önméltósága és épsége az 1867-i közös ügyi törvény által veszélyeztetik". Azonban éppen a megyei ellenzék egyik vezetője, Szontágh Pál, az egész megye nevében nyilatkozva utasította el ezen indítványt azzal, hogy nem tartja a megyét hivatva arra, hogy „közpolitikai kérdésekben határozatokat" hozzon. Szontágh ezt arról a megyei szervezetről mondta, mely 1848—1849-ben a nemzeti függetlenségi harc bázisa, az abszolutizmus éveiben az ellenállás bástyája volt. A továbbiakban kifejtette azt is, hogy a közös ügyi törvényeket csak a törvényhozás útján lehet megváltoztatni, és erre az egyedüli út a képviselő-választásokon keresztül vezet. 1867-ben tehát már a megyei politikában is fő helyre került „a közös ügyi kérdések" támadása, illetve védelme. E kérdéssel azonban csak a döntő jelentőségű gazdasági és társadalmi problémákról terelték el a figyelmet. A közös hadügy, pénzügy és külügy támadásával, a negyvennyolcas jelszavaknak a köztudatba történő bevetésével olyan kérdések köré csoportosították a politikai küzdelmet, melyekben lényegében az uralkodó osztály minden rétege 5* 67