Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

elismert törvény immár és nekünk felelős kormányunk van." Attól az uralkodó osztálytól, mely az 1848-as álláspont feladásában „1848 valóraváltását" látta, a későbbiekben sem várható semmiféle lépés a teljes függetlenség elérése érdekében. A kiegyezést „hazafias" ünnepségek sorozatával, „miniszteri bankettekkel" igyekeztek a széles tömegek előtt a függetlenségi elv nagy győzelmének feltüntetni. Szirákon pl. a város „apraja-nagyja fáklyás zene kíséretében zarándokolt elhunyt nagy halottunk, gróf Teleki László sírjához." A megegyezés fölötti öröm és a megalkuvási készség odavezetett, hogy az ünnepi szónokok még csak észre sem vették, hogy a „nagy halott" az elvfeladáson alapuló kiegyezés nagy ellenfele volt. Losoncon miniszteri bankettel ünnepelték a megegyezést, a várost kivilágították és a lakosság, mint a tudósító írja, „mintegy felelevenedve járt, észlelve, hogy kinek mennyi gyertya ég az ablakában". A losonci polgárok „negyvennyolcassága" és szembenállása csak abban nyilvánult meg, hogy a banketten gyűlölt képviselőjük, Czebrián helyett a szécsényi kerület képviselőjével olvastatták fel a miniszteri névsort.

9 A kiegyezési ünnepségek után azonnal megindult a harc a kiegyezés igazi gyümölcséért, a hivatalokért. A megyében az úri tűzhelyek kis megyegyűlésekké alakultak át, ahol a fő tárgy a leendő megyei tisztikar személyzetének összeállítása volt. Minden állásért, pozícióért késhegyig menő, személyi összeköttetéseket igénybe vevő küzdelem kezdődött, a már uralmon levők és az abszolutizmus időszakában mellőzöttek között. A megyebizottsági választásokat megelőzően a csoportok érdekeit nagyjából sikerült már összehangolni. Ezt bizonyítja, hogy az 1867. április 17-i alispáni konferencián a két csoport vezéralakja, Frideczky Lajos és Ottlik Ákos „elintézve a köztük levő ellentéteket, kezet fogva nyilvánították" megegyezésüket. A főispáni értekezleten felolvasták ugyan azt a megyéknek szóló miniszteri leiratot, mely felhívja a megyéket, hogy a tisztikar megválasztásánál a kvalifikációt és a szakképzettséget vegyék figyelembe, de mindez írott malaszt maradt. Az állások betöltésénél a fényes családi név, a nepotizmus, a pénz és a hatalom lett az irányadó. Á jelöltek sorsát nem a képzettség, hanem a főispáni értekezlet döntötte el. A tisztikar megválasztásánál még a pártállásnak sem volt befolyása, egyedül a rokonszenv, a protekció, a családi összeköttetés döntött. A megyei tisztújítás eredményeként első alispánná Frideczky Lajost, másodalispánná Ottlik Ákost, főszolgabírákká Szakáll Eleket, Kétszery Istvánt, Nagy Andort és Prónay Györgyöt választották meg. A megyei tisztikar megválasztása látszólag szabályszerűen folyt le. A korteskedést az alispáni-főispáni értekezlet előtt, suba alatt hajtották végre. Kitűnt „buzgalmával" e téren a megye katolikus papsága, melyet szintén felülről irányítottak, hogy támogassa az abszolutizmus időszakában is kitűnt „megbízható" tisztviselőket. E szervezettségre jellemző pl., hogy a Hon levelezőjét egy katolikus pap azzal utasította vissza, mikor egy más jelölt támogatását kérte tőle, hogy „plakátot húzott ki zsebéből, melyen bizonyos kegyelt, provizórikus hivatalnoknak neve töndöklött... és azt válaszolá ... már nem tehetem, hogy az önök emberére szavazzak, mert utasításunk van emerre adni szavazatunkat". A megyei tisztségviselők megválasztásával párhuzamosan új főispánt is kapott Nógrád megye, Forgách Antal helyett Forgách József grófot nevezte ki