Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az önkényuralom évei (1849—1867)

Az 1861-es országgyűlés meghívólevele március 12-én jutott el a megyébe, az arra adott válasz is azt bizonyítja, hogy a megye ekkor még következetes határozati állásponton állt: „Elküldi ugyan képviselőit, de nem tartja törvényesnek mindaddig, míg az V. Ferdinánd által szentesített törvényeket vissza nem állítják.'' Az országgyűlés a régi táblabíró világot felelevenítő választási küzdelemmel kezdődött. A megyében 18 000 férfi rendelkezett választójoggal, a lakosságnak 10%-a. A választók megoszlása: 11 524 birtokos, 2673 régi jog alapján, 629 értelmiségi, 812 mint kézműves nyert választójogot. A balassagyarmati kerületben Madách Imrét, a losonciban Kubinyi Ferencet, a fülekiben Károlyi Jánost, a szécsényiben Pulszky Ferencet, a nógrádiban Frideczky Lajost és Mayer Károlyt, az ecsegiben Fráter Pált és Bozó Pált jelölték képviselőnek. A választási küzdelmek során számos visszaélés történt a füleki, a nógrádi és az ecsegi kerületekben. Mélyen megbotránkoztató volt az ecsegi kerületben lezajlott választás, ahol Fráter Pállal szemben Bozó Pál, Teleki László sógora lépett fel. Az etetéssel, itatással egybekötött választás eredménye az lett, hogy a Fráter-pártiak Dengeleg községben fegyveres harcot vívtak a Bozó-pártiakkal, melynek eredményeként a Bozó-pártbeliek közül öten meghaltak, négyen halálosan megsebesültek, huszonötén pedig olyan súlyos sebeket szenvedtek, hogy örökre nyomorékokká váltak. Az országosan is nagy port felvert választás egyedül a megyében nem okozott különösebb viszszatetszést. A megyei közgyűlés vizsgálatot rendelt ugyan el, de a közgyűlés nem tárgyalta a választási botrányt.

25 Messze kiemelkedett ugyanakkor az a mély felelősségérzettől áthatott képviselői programbeszéd, melyet Madách Imre mondott el választóinak és nyomtatásban is megjelentetett Balassagyarmaton. Madách kitér arra, hogy a választóknak követelniük kell „népképviselőjüktől", akinek kezébe „a hon és saját maguk legszentebb érdekét" teszik le „a nyílt politikai hitvallást". Mivel a politika „az exigentiák tudománya lévén, minden körülményekben ragaszkodást egy részletes politikai programhoz nem lehet vállalni, anélkül, hogy az adott szó szentsége, vagy a haza java ne veszélyeztessék miatta". Ebből következően a képviselő önállóságát nem lehet túlzott mértékben korlátozni. Vannak azonban alapelvek, melyekhez való hűséget meg kell követelni. Madách ezen alapelveket a „szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavában summázta. „A szabadságon értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen két legnagyobb kincse a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését." Egyenlőségen „a törvény előtti egyenjogúságot s minden feudális visszaemlékezések megszüntetését értem". A testvériségen pedig „a nemzetiségi megbékélést, a nyelvi igények méltányos tekintetbevétele mellett és a magyar állampolgári jogok és kötelességek vállalásának feltételével". Midőn választói bizalmát megköszönte, éles előrelátással fejtette ki, hogy az országgyűlésen „nem annyira ragyogó tehetségekre lesz szükség, mint férfias kitartásra, melyet a hatalomnak sem mosolya meg nem bűvöl, sem ráncolt szemöldöke nem rettent vissza". Befejezésül egyet fogadott meg: „utolsó lehelletig igyekezni fogok a hazát menteni". Madách politikai programja is bizonyítéka annak, hogy a költő Madách mellett a politikus Madách is számot tarthat a nemzet megbecsülésére, és nem