Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)
üveggyáriakat és a vasöntvény-gyáriakat. Az „acélgyári" azonban nemcsak munkahelyi meghatározást jelentett, hanem egyben már társadalmi rangsorolást is. Általában az első helyen állóknak az acélgyáriakat tartották, második hely az üveggyáriak, harmadik hely a vasöntvény-gyáriak, a negyedik hely a bányászok számára volt fenntartva ebben a rangsorolásban. A falusiak azonban a bányászokat tartották a rangsorban az elsőnek. A rangsorolást, a különbségeket még a munkabérekkel is igyekeztek kifejezni és mélyíteni, hogy ezzel a munkásság között a széthúzást fokozzák, és a belső gyűlölködés kialakításával vezessék le a kizsákmány ólokkal szembeni gyűlöletet. Nem véletlen, hogy Salgótarjánban az acélgyáriak csak 1917-ben jutottak el oda, hogy támogatták a bányászok sztrájkját, és gyűjtésükkel segítették a bányából elbocsátott, bevonultatott sztrájkvezetők hozzátartozóit. De nemcsak üzemek között, hanem üzemeken belül is érvényesült a középkorra emlékeztető hierarchikus rend. Pontosan kijelölték és meghatározták minden egyes ember helyét a társadalomban. A vállalatok élén az igazgatók, gondnokok kasztja állt, kiket támogatott, s kik még baráti kapcsolatot is kiépítettek a tiszti állományúak csoportjával. Alattuk helyezkedett el az altisztek kasztja és végül a munkások széles tömege. A négy nagy csoport valamelyikéhez való tartozás elsődleges és meghatározó volt. Az egyes csoportok között úgyszólván semmiféle közeledésre nem volt lehetőség, még egyéni, emberi kapcsolatok teremtésére is csak a legritkább esetben került sor. A csoportokat nemcsak a társadalmi megkülönböztetés, hanem az ázt kiegészítő nagyfokú gazdasági megkülönböztetés is elválasztotta egymástól. Az altiszti állományúak, de a munkások esetében is számos finom, de jól érzékelhető tényező segített abban az előbbieken kívül, hogy további rétegződés és megosztottság jöjjön létre. Különböző megbízásokkal a nagy csoporton belül is éles megkülönböztetésekre került sor. A főaknászok, az aknászok, a művezetők, a bányafelőrök, a térmesterek, a bányafelvigyázók, a lámpafelvigyázók az altisztek kasztján belül társadalmilag és gazdaságilag is egymástól elkülönített rétegeket alkottak. A munkások között is igyekeztek további rétegződést létrehozni. Más volt a gazdasági és társadalmi helyzete a vájárnak, mint a segédvájárnak, illetve a csillésnek vagy az uraságinak. A vájár fizetése pl. több mint a duplája volt a csillésének. Míg egy segédmunkás az acélgyárban 50—60 krajcárt keresett naponta, addig a legjobban fizetett szakmunkás 5 forintot is megkereshetett. A viszonylag nagy fizetési differenciákkal nemegyszer sikerült elérni az osztályon belüli gyűlölködést is. A kasztrendszer külsőségekben is megnyilatkozott. Minden kolónia és üzem az idők folyamán kiépítette a maga kulturális létesítményeit. Külön kaszinója volt azonban a tiszteknek, külön az altiszteknek és külön kocsmahelyiségük a munkásoknak. Nemcsak szólásmondás volt az, hogy az altiszti kaszinóba a munkások be sem tehették a lábukat. 161 A munkásosztály féken tartására, a munkásosztály közötti aknamunkára nem egy esetben az altiszti karból, a tiszti karból kiválogatott munkásnyúzókat, sőt a munkások körében szervezett spicliket használták fel. A munkás panaszlevelek ,,e gorombáskodó senkikről, kiskirályokról, basákról" gyakran nagyobb gyűlölettel emlékeznek meg, mint a ténylegesen kizsákmányoló tőkésekről.