Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)
Nem véletlen ez, hiszen előttük az előbb említettek képviselték közvetlenül a maga kíméletlenségével a tőkés kizsákmányolást. Munkások levelei ítélték el Kovács főmérnököt, aki a bányaszerencsétlenségek alkalmával a legszebb halálnak nevezte, „ha az embert a kő üti agyon", vagy Bukticska Ignácot, a gyurtyánosi akna főaknászát, „aki hírhedt vadember, csak üvölteni tud", Czikó főaknászt, aki a családi pótlékot szó nélkül levonta a munkásoktól és a panaszosokat azzal utasította ki, hogy „itt ő az úr és ha valaki panaszra mer menni, azt kirúgja, vagy a tintásüveget a fejéhez vágja". E munkásnyúzókkal szembeni jogos elkeseredést tükrözi az a levél is, mely Grüncweig János Amália-telepi aknász durvaságait előadó panaszt azzal zárta, hogy „agyon kellene verni az ilyen intelligens feljebbvalókat". Az üzemek vezetői azonban nemcsak a minél nagyobb profit biztosítása érdekében, a munka fokozására, hajcsárkodásra használták fel ezeket a mesterségesen kitermelt munkásarisztokratákat, hanem a munkásság szervezkedésének gátolására is. Jánk József salgóbányai üzemvezető a vállalat vezetőségéhez írt jelentésében beszámol arról, hogy a szocialista mozgalmak figyelésére, a munkásság közötti spicliskedésre is felhasználták őket. „Az egész személyzetnek szigorú felügyeletével az itteni felügyelő személyzetet név szerint Biletter Frigyes művezetőt, Szikora János bányafelőrt, Laun Ferenc térmestert, Murányi Tamás bányafelvigyázót, Galcsik József és Striber Péter bányafelvigyázókat, Vaniga Pál lámpafelvigyázót, a munkások közül Dugán Antal és Andreovics János vájárokat meg Legeza Mátyás éjjeliőrt bíztuk meg. Ez utóbbi munkások, mint teljesen megbízhatók, józan gondolkodású, szorgalmas emberek, a felügyelettel teljesen megbízhatók." E dicsérő jelzőket az illetők jórészt azzal érdemelték ki, hogy a besúgó munkát — néha nem is eredmény nélkül — jó pénzért végezték. Hiszen az üzem vezetése azokat „kik a szocialista lázítók nyomára vezetnek. .. esetről-esetre száz forint jutalomban részesítette". 102 A munkások fegyelmezésében, megfékezésében szerepet szántak a munkások helyhez kötésének is. A társláda intézménye mellett a munkás üzemhez történő kapcsolásának legfontosabb eszköze a lakások juttatásával történő megkötés volt. A tőkéseknek üzemeik nagyobb mérvű üzemeltetéséhez munkáslakásokat kellett építtetni, mivel nagyobb számú munkaerőt csak úgy tudtak biztosítani, ha elhelyezésükről is gondoskodtak. A bányák vándorló jellegénél fogva a szénmedencében több helyütt alakultak munkástelepülések. A bányanyitáshoz szinte szervesen kapcsolódott a lakótelepek kiépítése is. A munkáslakások építésének üteme és a munkáslakóház-stílusok 1867-től 1914-ig sok változáson mentek keresztül. Kezdetben még száz aktív munkás számára építették meg az ún. barakklakásokat, melyekben — legalábbis elméletben — minden munkáscsalád egy-egy szobát kapott. Későbbiekben már nem helyeztek el ennyi embert egy épületben, de a munkáscsaládokra mindvégig csak egy szoba jutott. Nagyobb, szoba-konyhás, illetve kétszobás lakásokkal csak az altisztek, három illetve több szobából álló lakással csak a tiszti állományúak esetében találkozunk. A Salgó-bányatelepen található munkáslakóházak száma a múlt század végén 47 volt, és ebben 122 család lakott. Lakóházanként tehát kb. 3 család. A lakások négy típushoz tartoztak, melyeknek alapterülete: 30,8 m 2 , 29,7 m 2 , 20,5 m 2 , 14,8 m 2 . A lakásokhoz egy szoba, éléskamra 17.2
