Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

Áz egyes ember életének keretét a település adja. A település életének vizsgálata mélyebb betekintést nyújt a munkásélet hétköznapjaiba, és segít a munkássors megértésében. Salgótarján életében, mint cseppben az egész, úgy fejeződnek ki mindazok a problémák, melyek a kapitalizmus fejlődésével a felszínre jöttek, hiszen e város kizárólagosan az ipar gyermeke. A múltból a városi életnek még csak csíráit sem hozta. Nem született, hanem létrejött, nem fejlődött, hanem ugrásszerűen nőtt ez a város. Az indulás teremtő korszaka és a kezdeti idők gyors fejlődése ragadta magával az egykorú szemlélőt, aki csodásnak tartotta leírásában mindezt, és a „tenger közepéből felmerült tündérszigetnek" nevezte „hazánk e kis Kaliforniáját", Salgótarjánt. Arra is kitért e leírás, hogy miért tündérsziget e város: „Nem eszik már ciberét senki, nem kell a matyónak lefáradni az Alföldre, ha kenyérre éhezik. Űr lett, pénze van, vehet már a szomszédban, ami csak kell, még kávét is... A pénzmagot ingyen most sem mérik, nehéz dolog a bányász munka, hanem egy jó van mellette, az tudniillik, hogy a fáradságot derekasan megfizetik." E naiv lelkesedés szinte megszólaltatta azt a vágyat és reményt, mely a Salgótarjánba összesereglett népet idehozta. Ne kelljen többé éhezni, a fáradságért derekasan fizessenek meg, ennek reményében indultak neki a hosszú útnak, és jöttek el a tarjáni völgybe a Tátrák aljából, a Stájer hegyek, a Karavánkák völgyeiből, Galícia mezőiről, Csehország, Morvaország városaiból és nem utolsósorban a nógrádi falvakból. Az új lakók a honfoglalók buzgalmával és lendületével láttak munkához, hogy maguknak otthont és gyermekeiknek jövőt építsenek. A kortárs viszszaemlékezése így őrizte meg az indulást: „A bányatelepen nagy sürgés-forgás volt. Pőrére vetkezett cigánygyerekek futkostak ide-oda. öreg cigányok vályogot vetettek és téglát égettek. Tarján oly szegény falu volt, hogy letelepedni csak egyetlen kereskedő mert, akinek üzletében mindössze négyféle dolgot lehetett kapni: pálinkát, ecetet, savanyúbort és kékítőt. A négyfajta áru közül a pálinkának volt legnagyobb kelendősége... Apám az új kolóniában kapott lakást, egyszerűen betelepítették százegyediknek a többiek mellé. Egy szobában 3—4 család is lakott. Ugyanannyi asszony főzött egy-egy konyhán. Nekünk gyerekeknek azért tetszett az új hely, mert nem kellett iskolába járni, nem lévén iskola. De nem sokáig tartott örömünk, csakhamar egy vájár keze alá kerültünk, aki tudtommal az első álláshalmozó volt Salgótarjánban, amennyiben üres óráiban tanítónak csapott fel."

141 Az emberi akarat csodát művelt és a 80-as évek utazója már ilyennek látta Salgótarjánt: „A Badacsony [a külső pályaudvar melletti kocsma — Sz. B.] melletti indóháznál felülve az idegenek nyelvén kolóniának nevezett bányatelep mellett elhaladva a változandóság sora jut azonnal eszünkbe. Meggondolván, hogy e gyönyörű házak helyén csak másfél decennárium előtt is mi sem volt, hogy itt csak rókák és egyéb vadállatok üvöltöttek... Most pedig ezek helyén dúsan befásított földrészletek, gyönyörű akácerdők és szép rendszeresen épített házak díszelegnek, ellátva távirda hivatallal, kaszinóval, kórházzal és egyéb lakályos épületekkel, miket bámulva néz, ki előbb e kopárságot ismeri." A változatosság fölötti elmélkedést és csodálkozást tovább folytatta az utazó, amikor „elrobogott" Salgótarján nagyközsége mellett és elé-