Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

be került „a város temérdek újonnan épült modern stílű házaival, számtalan boltjaival, s pompás vámosházzal stb... Ezek helyén csak nemrégiben szalmás, füstös házak búslakodtak, ahol a kereskedésnek nyoma sem vala... Az előtt vására sem volt... Most pedig különösen gabonavásárai Losoncéval vetekednek." A város születése, az alkotás, a termelés fölötti örömöt tükröző e lelkesült leírást azonban negyedszázad múlva más hang váltotta fel. A századforduló utazója már ilyennek látta Salgótarjánt: „A vasúti indóháztól jó pár kilométerre van a város. A városhoz vezető úton megismerkedhetik az utas a salgótarjáni illatos porral, piszkos bérkocsikkal, elhanyagolt kövezettel. •. Általában feltűnő és visszatetsző az a mérhetetlen szenny, ami az utcákon és a köztereken van... Itt semmi nyoma annak, mintha egészségügyi törvény és szabályrendelet is volna... Nem hiszem, hogy Pekingben megtűrnék az oly parányi, udvar nélküli telkeket... Csatornázásról, vízvezetékről, befásításról, általában rendszerről és rendről szó sem lehet. A levegőnél csak a víz rosszabb... Seprést a tisztességes szél végzi, mely a főúton kis kupacokba rakott szemetet szétfújja... A vásártér tele van ocsmány, bűzhödt hulladékokkal, tulajdonképpen nem piac, hanem trágyatemető, hol naponta számtalan állat és ember szemetel, évente kétszer takarítanak... Az utak oly szűkek, hogy két kocsi csak a legnagyobb üggyel-bajjal térhet ki.. . Talán ha egy nagyobbfajta katasztrófa folytán összeomlik a város, segítve lesz ezen az állapoton, elébb alig. A társadalmi életről, mely szintén alaposan alá van aknázva, írni sem akarok, nehogy beverjék a fejem." A magyar ipar egyik fellegváráról szól mindkét leírás. Elsődlegesen természetesen a két író különböző nézőpontja érvényesült abban. A leírások mégis alkalmasak arra, hogy érzékeltessék azt a negyedszázados utat és annak irányát, melyet a település a kapitalista viszonyok között megtett. A századforduló Salgótarjánjáról szóló leírás beszédesen mutatja, hogy a kezdeti idők reményét, a munkás munkájának gyümölcsét hogyan nyelte el „a tőke tátott szája".

142 A tőkés termelési viszonyok kialakulásának idején a Kőszénbánya Rt., a Vasfinomító Rt. (későbbiekben a Rimamurányi) és a Jankovich-örökösök (Szilárdy és Luby) jelentették a hatalmat Salgótarjánban, A 70-es években meginduló iparosodással új tulajdonosok is megjelentek, de a község és annak határa lényegében továbbra is e három hatalmasság kezében maradt. A Rimamurányi tulajdonában volt a vasgyár és a salgóbányai telep. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. tulajdona volt a központi telep, a József-, Jakab-, Király-tárnák telepei, az Emma-akna, Űjnakna, József -akna, Forgách-akna, továbbá a zagyvái és Forgách-rakodóknál létesült telepek. Szüárdy Ödöné volt a Salgó- és Saskő-puszta, Luby Gézáé a Vadaskert-puszta, özv. Jankovich Miklósnéé a Ponyi-puszta, Klein Jakabé a kis Ponyi-puszta és Weisz Jakabé a Pécskőpuszta. A század végére a kapitalista viszonyok teljes kibontakozása új neveket és birtokosokat zárkóztatott fel az előbbiek mellé, de alapvető változás továbbra sem történt. Salgótarján legtöbb adót fizető polgárai, kik közül a képviselő-testület virilistái kikerültek, 1898-ban is a következők: Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. megbízottja, a Rimamurányi Vasmű megbízottja, Borbély Lajos, a Rimamurányi Vasmű igazgatója, a Salgótarjáni Takarékpénztár képviselője, Szilárdy Ödön, Jónásch Antal, Tettmajer László, a Keszler—Bőhm—Bau-