Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)
aggodalma felesleges volt, a Budapesttel való közvetlen kapcsolat növelte az Észak-Magyarország fontos piacát képviselő Losonc jelentőségét. 1871-ben már 15 719 000 vámmázsa árut szállítottak a budapest—Salgótarján—losonci vasúton. Az áruk jelentős százaléka szén volt, de emellett kiemelendő a tűzifa, a gabona, az épületanyag, a vas és acél fél- és nyerstermékek, továbbá az élő állat szállítása is. A vasút meggyorsította a társadalmi érintkezést is. Ezt bizonyítja az utasok számának ugrásszerű növekedése. 1871-ben a budapest—salgótarjáni vonalon már 385 000 utas utazott. 102 A kiegyezést közvetlenül követő években Magyarország szénterületei közül egyedül a salgótarjáni szénmedence jutott vasúthoz. A gyorsabb és olcsóbb szállítás következtében a nógrádi szén szinte monopolizálta a pesti piacot és ezzel rendkívül kedvező helyzetbe került. 1870-ben a megye adta az ország széntermelésének 40 százalékát. A legfontosabb energiahordozó, a szén termelésének ugrásszerű növekedését kedvezően befolyásolta az ipar meginduló fejlődése, hiszen a kibontakozó gyáripar új piacot biztosított. 1867-ben még majdnem 1 millió bécsi mázsa szén hevert eladatlanul a bányáknál, melyet rendkívül olcsó áron egy bécsi kereskedő vett meg és „bombaüzletet" kötött. 1867 után már nem voltak többé eladási gondok, a kereslet, a fogyasztás ugrásszerűen emelkedett. A konjunktúrát a legnagyobb tőkeerővel rendelkező Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. tudta a legjobban kihasználni. A magyar állammal történt megegyezés után a Társaság, melynek élén ugyan gróf Forgách Antal állt, de lényegében osztrák és magyar tőkések (Stamf, Holtscher, Hürsch, Uhlman M., Feldmann, Floch, Kohner, Gschwindt, Kern) kezében volt, az Angol—Osztrák és a Magyar Jelzálog és Hitelbank támogatásával 3 millió forint tőkével már 1868ban megkezdte az erőteljesebb térhódítást Salgótarján környékén. Biztosította Salgótarján, Baglyasalja, Pálfalva, Zagyvaróna, Csemik, Inászópuszta, Vecseklő, Kazár, Szőröspuszta területén a szénbányászathoz szükséges területeket. Induláskor már 7456 kát. hold terület fölött szerezték meg a bányászati jogot, melynek kőszénkincsét 500 millió métermázsára becsülték. Ezen területeket a későbbiekben további területszerzéssel bővítették és a század végéig további 25 000 kat. holdnyi terület bányászati jogát szerezték meg. A bányaterülettel párhuzamosan, elsősorban a bányafa biztosítása érdekében, magánbirtokot is vásároltak. 1873-ban már 2444 holdas, legnagyobbrészt erdővel borított föld került tulajdonukba, mely Zagyván, Cserniken és Inászópusztán terült el. 10:1 A bányászati jog és a föld megszerzésével párhuzamosan indult meg a munkaerő toborzása is. Mivel a szénmedence területén megfelelő szakmunkást, de általában bányamunkást sem találtak, a Monarchia egész területén indították meg a toborzást. Főként az északi szlovák területekről, Liptóból, Zólyomból, Szepességből és a bányavárosokból jöttek, elsősorban német és szlovák nemzetiségű munkások, az utóbbiakat az itteniek liptákoknak hívták. Ezek mellett azonban jelentős volt a cseh, morva, osztrák, stájer és krajnai munkások (az ún. gránerek) száma. A nemzetiségi megosztottságra nagyon jellemző a következő adat: a munkásnyilvántartó könyv szerint a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. 1863 és 1872 között 5064 munkást vett fel. Ebből Magyarország te9 Nógrád megye története 129
