Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

betyárok mellett börtönbe kerültek a kisebbek is, és az 1883-ban létrehozott csendőrség végleg pontot tett a romantikus, de az önbíráskodással, garázdálkodással a közbiztonságot is fenyegető betyárvilágra.

91 A paraszti tiltakozás, sőt az ellenállás érdekes formájaként tartható számon a szándékos gyújtogatás is. Megdöbbentő, hogy a kiegyezést követő időszakban mily tömegesen fordultak elő a tűzvészek. Az alispáni jelentések szinte folyamatosan számoltak be a nagyobb katasztrófákról. 1874-ben Tarnócon, Csesztvén, Balassagyarmaton, Karancsságon, Homokterenyén, Hugyagon, Vadkerten, 1875-ben Závodán, Rimócon, Megyerben voltak tragikus tűzesetek. 1887ben a megyei közgyűlés nyíltan felvetette, hogy a Losoncon és Losonctugáron előforduló rendkívül gyakori tűzesetek egy részét szándékosságból fakadónak kell tekinteni. Ennek meggátlására katonai, csendőri erőket is összevontak. Midőn azonban a gyújtogatások ennek ellenére tovább folytak, a megyegyűlés a belügyminisztertől a gyújtogatok ellen az egész megye területére kiterjedő három hónapra szóló rögtönbíráskodási jog, statárium kimondását kérte. A közgyűlési jegyzőkönyv nem hagy kétséget afelől, hogy a tűzesetek mögött társadalmi, illetve osztályellentétek húzódtak meg. A gyakori tűzesetek további magyarázata az, hogy a parasztok régi, pusztulásnak indult házaikat, gazdasági épületeiket bebiztosították, és nem egy esetben saját maguk gyújtották fel, hogy a biztosítási összeget megszerezzék. Erre mutatnak pl. a következő adatok is: 1878-ban 24 tűzeset volt, s a biztosító társaságok által 6600 forint került kifizetésre. 1884-ben 132 tűzeset révén a biztosítók által kifizetett összeg 85 900 forintra rúgott. E gyújtogatások azonban nem egy esetben az egész falu, vagy a falu jó része leégéséhez vezettek.

92 A múlt század utolsó évtizedeiben a parasztság a felülről irányított és végrehajtott községi bíró és képviselő-testületi választások elleni szembeszegülésével is bizonyította ellenállását. A demokratikus alapokon választott községi vezetőség bizonyos védelmet nyújtott volna a falu lakosságának a megyével, illetve az állammal szemben. Ezt a védelmet azonban az új közigazgatási rendszer kiépítésével igyekeztek megszüntetni. A falusi képviselő-testületnek épp úgy, mint a megyei bizottságoknak a felét, a község legtöbb adót fizető polgárainak sorából, a leggazdagabbak közül egészítették ki. Csak a községi képviselő-testületek 50%-át és a bírót választhatták a választójoggal rendelkező parasztok. Választójoga azonban csak a lakosság elenyésző hányadának volt. Salgótarján 3700 lakosából 1872-ben csak 76-nak, Bércei 16G8 lakosából csak 59-nek, Balassagyarmat 6435 lakosából mindössze 526-nak stb. Ezen rendkívül korlátozott, a lakosság 10%-ára sem kiterjedő választójog és a virilizmus mellett sem érezte biztonságban magát a hatalmon levők rétege. Az 1880-as évektől kezdve a községi tiszújításokon erőszakos úton igyekeztek a nekik legmegfelelőbb jelölteket a testületekbe bevinni. A bíró kijelölési joga a járásbíró hatáskörébe tartozott és ezt használták ki arra, hogy a lakosság megkérdezése nélkül, nekik tetsző személyeket nevezzenek ki községi bírónak. 1884. december 24-én Nagyoroszi község tiltakozott a megejtett tisztújítás ellen. Panaszukat, melyben előadták, hogy a járásbíró katonaság kirendelésével erőszakos úton juttatta a bírói székbe a maga jelöltjét, az alispánhoz és a belügyminiszterhez is elküldték. A nagyorosziak panaszát azonban a vármegye és a belügyiminisztérium elutasította azzal, hogy „néhány választó fékezhetet-