Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

mában nem tudta betölteni az osztrák csendőrség eltávozásával keletkezett űrt. Megyénkben ekkkor egy főcsendbiztos és öt alcsendbiztos irányítása alatt csak 42 gyalog és 12 lovas pandúr volt állományban. A nehezült idők súlya mellett veszélybe került a személy- és vagyonbiztonság, melyet az ínségesek számának növekedésével párhuzamosan növekvő lopási esetek száma is bizonyít. E korszak dobta felszínre azokat a bátor, más körülmények között talán á társadalomnak haszossá válható tagjait — kik fittyet hányva az államhatalomra lényegében egyéni harcot hirdettek a fennálló társadalmi rend ellen és a végrehajtás jogát maguknak tartották fenn —, a betyárokat. Az elfogott betyárok a nincstelenek sorából kerültek ki. Kihallgatási jegyzőkönyveikből szinte refrénként ismétlődött a „mi vagyonod vagyon?" kérdésre a válasz „semmi". A híressé vált nógrádi betyárok, Vidróczky Márton, Benkó Sisa István alakját és jellemét nemcsak a szájhagyomány őrizte meg úgy, mint a nép igaz barátaiét, hanem a kortársak is így tekintettek rájuk. Diószeghy Tádé csendbiztos, jelentésében a következőképpen jellemezi ezt a néphangulatot: „hogy őt el nem foghattuk [mármint Sisát — Sz. B.], vagyhogy én fel nem lelhettem, annak leginkább azok az okai, akik őt és cimboráit elrejtik, az üldözőket útba nem igazítják, sőt tévútra vezetik. ... A betyárnak a pásztorok és kerülők ételt, italt visznek, kívánságát teljesítik, míg a fáradozó pandúr, ki minden percben életével játszik, legkisebb támogatásban sem részesül a közönség részéről." E csendbiztosi jelentésből világosan kitűnik, hogy a községek, puszták lakói részéről oltalomban részesültek a szinte kizárólagosan csak a gazdagokat fosztogató betyárok. A nógrádi betyárok bűnlajstroma a bizonyítéka annak, hogy azok valóban csak a parasztság vámszedőit fosztogatták. Benkó Sisa Istvánt húszévi közmunkával, heti kétszeri böjttel súlyosbított börtönbüntetésre ítélték. Bűnlajstromában szándékos emberölés szerepel, ezt azonban azzal a volt pandúrral szemben követte el, aki gyermekkorában oly gonoszul bánt vele, hogy mint a védője beszédéből olvashatjuk: „ezen ritka ép testtel megáldott ifjú örökre nyomorék lett lábára a kínzások következtében". Tizennégy rendbeli rablása kárvallottai között szerepeltek a barnai jegyző, az ilinyi, csitári, kutasói, varaszói stb. kocsmárosok, egy-két nagybirtokos, de paraszt egy sem. [A rablások összes értéke nem sokkal haladta meg a 700 forintot. — Sz. B.] Harmos Gábor ügyvéd védőbeszéuében ugyanakkor így jellemezte e hírhedt betyárt: „Ételét italát nemcsak cimboráival, de másokkal is szívesen megosztotta... A neki feleslegesen lopott holmival szegényebb sorsúakat megajándékozott... Egyes megszorult embereknek pénzeket kölcsönzött, egyes pásztoroknak csizmára valót adott.. . Midőn a barnai molnárnak csak egyetlen forintja volt, az elvett forintot önként visszaadta-.. Sajnálnunk kell a tetterőt, mely szerencsésebb körülmények között sok nemest lehetett volna hivatva munkálni." Sisa azonban nemcsak pénzt és ékszereket rabolt el a kocsmárosoktól, hanem a parasztok adósleveleit is, melyeket visszaadott tulajdonosaiknak vagy megsemmisítette őket. A megerősödő államhatalom kíméletlenül leszámolt a nógrádi betyárvilággal. Vidróczky Mártont üldözése közben cimborái ütötték le a Tiribes és Nagybátony közötti Zagyva-hídnál. Benkó Sisa István garázdálkodásának megfékezésére statáriumot hirdettek és 1874-re őt is elfogták. A híressé vált