Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

A mezőgazdasági munkásoknak nemcsak az alacsony napszámbérek, hanem a bizonytalanság is súlyos problémát jelentett. Állandó jellegű munkát csak a nyári hónapokban aratáskor, betakarításkor tudtak szerezni. A középbirtok is állandó pénzhiánnyal küzdött és így földjei művelésének jó részét részes munkásokkal végeztette el. A megyében munkaalkalmat nem találó mezőgazdasági proletárok, a tavaszi és a nyári hónapokban tömegesen hagyták el falvaikat. Summásként, részes aratóként, 11—13. részért dolgoztak az Alföldön, és így keresték meg a család téli betevő falatját. A paraszti gazdálkodásból, a cselédsorból, a mezőgazdasági munkából kiszorult munkanélküliek nagy része azonban a megye ipartelepein keresett, illetve részben kapott is munkát. A bányákban előbb mint külszíni munkásokat, „uraságiakat" alkalmazták, később már a föld alatt is dolgoztak. A gyárak a legnehezebb munkát a földről elmenekült parasztokkal végeztették, akiket korábbi sorsuk hozzászoktatott a legembertelenebb munkakörülményekhez és a legigénytelenebb életmódhoz. Az ipartelepeken az alacsony ipari munkabérek ellenére is jobb helyzetbe kerültek, mint amilyenben előbb voltak. Ez az oka annak, hogy a megye munkásmozgalma számára kezdetben nem jelentettek feszítő erőt. Az új körülmények közé kerülő agrárproletár egyelőre biztonságra törekedett a falun elszenvedett bizonytalanságok után. Igyekezett az új körülményekbe beleilleszkedni, a gyári vezetők bizalmát megnyerni, helyzetét biztosítani. A század végi hatósági jelentések éppen ezért beszélnek oly gyakran „józan magyar munkásokról" és igyekeztek azokat szembeállítani „a szocialista eszméktől szaturált idegen elemekkel". Az új élet új problémái, a közös sors azonban fokozatosan osztállyá érlelték a gyárakba került nógrádi parasztot.

89 A megye parasztságának története azonban nemcsak a menekülés emlékét őrizte meg, hanem azt a küzdelmet is, melyet az urak által létrehozott új hatalmi és közigazgatási szervezettel szemben burkoltan és nyíltan folytatott. Az erős államhatalom a XIX. században és a XX. század elején meg tudta akadályozni a nagyobb arányú megmozdulásokat, gátak közé szorította, féken tartotta a parasztság tiltakozását. A mélyen izzó elégedetlenség elfojtására mindig rendelkezésre állt a kellő csendőri, katonai, hatósági erő. A hatalmi erővel tűrésre kényszerített nógrádi paraszt azonban a legkülönbözőbb módon védekezett elnyomóival szemben. Növekvő elégedetlensége, ellenállása állandó éberségre, az állami szervek erősítésére, az elnyomás, a félrevezetés, a népámítás újabb és újabb módszereinek alkalmazására késztette az uralmon levőket. Az 1870-es években a szervezett paraszti megmozdulások elsősorban a képviselő-választások alkalmával robbantak ki. 1872-ben pl. a nógrádi kerületben mutatkoztak „kétes jellegű izgatások nyomai", a községi bírót, a járási szolgabírót tettleg is bántalmazták. Az urak azonban katonai fegyveres erőnek a helyszínre történő rendelésével, az izgatók letartóztatásával úrrá lettek a helyzeten. Ugyancsak 1872-ben Mátraszőllősön is hasonló jellegű zavargásokra került sor, melyeket szintén csak a losonci katonaság beavatkozásával tudtak elfojtani.

00 A kiegyezés utáni évek paraszti ellenállásának egyik sajátos megnyilatkozása volt a betyárvilág újjáéledése. A kiegyezést követő évtizedben a hatalmi szervek még nem épültek ki teljesen. A pandúrság sem szervezetében sem létszá-