Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

évtizedében vesztette el földjét, rí agy szerepet játszott ebben a szőlőterületek elpusztulása is, továbbá a népesség növekedésével természetszerűen együtt járó telekaprózódás. ötven év mezőgazdasági mérlegének legfontosabb meghatározója, hogy a megye lakosságából a családtagokat is számítva, mintegy 60— 70 000 ember vált proletárrá, mely az egész lakosságnak több mint negyedrésze. A középbirtokos osztály pusztulása elsősorban a XIX. század utolsó évtizedében volt gyors. A századforduló után ez a folyamat már lelassult. Az elszegényedett, vagyonukat vesztett középbirtokosok azonban a megyei hivatalnoki karban el tudtak helyezkedni. A birtokosok kezén levő földeken egyre nagyobb számban jelentek meg a haszonbérlők. A századforduló időszakában a száz hold fölötti birtokoknak több mint 35%-a volt már haszonbérlői kezelésben. Ezek közül nem egy több száz, sőt 1000 hold fölötti birtokot bérelt. A füleki járás 18 nagy haszonbérlője közül pl. Kohn Mór, Almássy István gróf 2491 holdas mátraverebélyi; Schwartz Dávid, Máriássy Gizella 1097 holdas csákányházi; Keller Endre, Osztrolutzky Géza 1710 holdas kazári; Jancsek Sándor a cisztercita rend 929 holdas mátraszőllősi; Bárok Gábor, a gróf Károlyi-féle hitbizomány 943 holdas nemti; Klein Jakab, Baranyai István 847 holdas vizslási; Hoffmann Mór, Jankovich Miklósné 504 holdas salgótarjáni birtokát bérelte. A haszonbérlők jó része idővel a birtok tulajdonosává vált, és ezzel folyamatosan új birtokos csoport alakult ki a megyében. Az első világháború előtt az ezer hold feletti nagybirtokok 33%-a, a kétszáz hold felettiek 50%-a volt bérlők kezelésében. A nagy haszonbérletek azonban a társadalmi feszültséget tovább növelték, ugyanis lehetetlenné tették azt, hogy a földet bérelni akaró nógrádi szegényparasztok legalább kis bérleti földparcellákhoz jussanak.

86 A paraszti gazdaságokból kiszorult, földjét elvesztett, szegény- és kisparasztok útja gyakran az uradalmak cselédházaiba vezetett. A cselédsor, látástól vakulásig tartó munka mellett viszonylag biztos, ha nem is bő kenyeret jelentett. Egy cselédgazda 5 pozsonyi mérő búzát, 20 pozsonyi mérő rozsot, 1 pozsonyi mérő árpát, 1 pozsonyi mérő zabot, 24 font túrót, 24 font sót, 6 icce zsiradékot, 6 szekér gallyfát, 24 forint készpénzt és 1 hold háztartási földet kapott évente. A háztartási földért azonban a gazda vagy a béres felesége évi 30 napi napszámot fizetett, illetve dolgozott le. A béresek járandósága ugyanaz volt, mint a béresgazdáké, csak készpénzben kaptak 4 forinttal kevesebbet évente. A tehenész a béres fizetésének felét kapta. Ezért, a megélhetésre éppen hogy elégséges fizetésért kellett elvégezni hétköz- és ünnepnapokon „mindazt a munkát válogatás nélkül, ami a gazdaságban előadódik". A hajnaltól éjszakáig tartó munka mellett vállalni kellett a cselédházak nyomorát, a kivetettséget, a legelemibb civilizáció hiányát. A földesúr és cseléd tőkés kapcsolatán át- meg áttört a régi nemes és jobbágy közötti viszony. Jellemzően a földesúr a cseléddel szemben a testi fenyítés eszközét ebben az időszakban is épp úgy használta, mint valamikor atyái a jobbággyal szemben a derest. Szátok községben pl. „F. J. úr... kocsisával vitába ereszkedett, mire a kocsis neje férje pártfogására szót emelvén az úr által oly súlyosan megverettetett, hogy Rétságon betegen fekszik. A megveretés eredménye koraszülés lőn" — olvashatjuk egy apróhirdetésben. A fentebb említett földesúrnak épp úgy nem esett bántódása, mint annak a Simonyi Dénes szügyi földbirtokosnak, aki agyonlőtte kertészét. „Simonyi lopással vádolta a ker-