Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az önkényuralom évei (1849—1867)
Népünknek az egész haladó emberiség tiszteletét kivívó, heroikus küzdelme, amelyet a szabadságért és a haladásért kiontott vér örök időkre a nemzet erkölcsi normájának forrásává tett, 1849-ben elbukott. A győztes Habsburg-ház elérkezettnek látta az időt központosító, beolvasztó politikájának végrehajtására. Az egységes birodalom régi álmának megvalósításával azonban nemcsak megtépázott hatalmi súlyának megerősítését akarta elérni, hanem az így megerősödött birodalom katonai, politikai súlyával nagyobb erővel óhajtott fellépni a német egység" vezetéséért folytatott és utolsó fejezetébe lépő évszázados küzdelembe. Társadalmilag az arisztokrácia és az osztrák nagyburzsoázia között az 1848-as forradalmak idején létrejött osztályszövetség érdekeinek megfelelően az így megerősödni vélt birodalom erejével szándékoztak gátak közé visszaszorítani a forradalmi mozgalmak hatására kibontakozó társadalmi fejlődést. Gazdaságilag az osztrák nagyburzsoázia érdekeit tartva szem előtt, igyekeztek Magyarország piacát és nyersanyagait biztosítani a fejlődő osztrák ipar támogatására. E politikai, társadalmi és gazdasági célkitűzések határozták meg a Bach nevéhez fűződő abszolutizmus időszakának politikáját. A megye az országos egész szerves része; élete a legszorosabban összefügg az egész életével. Magyarországra és így Nógrád megyére is, a szabadságharc bukását követően, nyílt katonai diktatúra nehezedett. A rémuralom időszakában brutális nyers erővel próbálták megfélemlíteni a népet, megtorolni a 48-as forradalmat és szabadságharcot, előkészíteni a centralizációs politikát. Bach tíz évig tartó rendszerének kormányzati alapelve röviden a következőkben határozható meg: a császár uralkodik, a közigazgatási szervek a fegyveres erők segítségével végrehajtanak, a nép engedelmeskedik. Magyarországot öt kerületre osztották: Nógrád megye elvesztve önállóságát a pozsonyi kerülethez tartozott. A kerületeket a budai helytartóság élén álló helytartó irányította. A helyi közigazgatási szerveket minden önkormányzati joguktól megfosztották, s a bécsi központtól kapott utasítások végrehajtását idegen vagy renegát tisztviselői karral, katonasággal, zsandárokkal biztosították. A nyílt katonai erővel és a polgári abszolutizmussal folytatott centralizációs politika nem érte el kitűzött célját. A magyarság széles tömegeinek ellenállásán megbukott a központosított monarchia eszméje. Az önkényuralommal a leghatározottabban a parasztság állt szemben, mely Kossuthot és a
