Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1996 - 3. (Balassagyarmat, 1997)

Bozena Nemcova: Egy magyar város (Gyarmat). Néprajzi leírás

bői fakadt, hiszen Csehországban is az a közmondás járja: „sietsz, mint cipész a vásárra". Szintén a céhszabályzatban állt, hogy minden fiatal mesternek egy éven belül meg kell nősülnie. Aki egy éven belül nem nősült meg, 2 aranyat fizetett s a büntetés évente 2 arannyal emelkedett, amíg meg nem nősült. Hasonló büntetés volt más iparágakban is, úgy hívták „bikapénz". A régebbi időkben a szabók nem parádézhattak, erre utal a füleki szabók 1647. évi céhszabálya. Éjjel 2-től este 9-ig kellett dolgozniuk, és egy hétre 12 magyar forintot kaptak. De a vasárnapi varrást 50 magyar forint terhe alatt tiltották. A garamszentbenedeki szabók 1718. évi céhszabályzata kimondja, hogy 4 bécsi forint büntetés terhe alatt tilos a céhbe mezítláb vagy fegyverrel jönni. A kitanult asztalosok, lakatosok, esztergályosok, bádogosok és fésűsök leginkább csehek és morvák. Mézeskalácsos minden városban van, általában cukrász is. A magyarok szeretik az édességeket, a szlovákok a mézest, amit főleg Gömörben tudnak nagyon jól elkészíteni. Híresek is a gömöri mézeskalácsok, s rossz lenne az a vásár, amelyiken nincsen mézeskalácsos. Pék viszont kevés van, különösen Gyarmaton, mert a nagyobb háztartásokban naponta sütnek friss fehér péksüteményt, és a köznépnek is elég kenyere van. A magyar a magas, fehér, puha búzakenyeret szereti, a szlovák inkább a rozst. Mindkettőből mindennap van elég a piacon. Másodnaponként jönnek a váci péknek, kocsin hozzák a kenyeret, szép fehér, mint a zsemle, melyeket vagy egészben, vagy darabokban a kocsiról árulnak. A fekete kenyeret a környékbeli parasztasszonyok hozzák, egész napra kirakodnak, s ha valamit nem adnak el, éjszaka ott maradnak a kocsin, míg másnap ki nem árusítják a maradékot. Mindenki, akinek kenyeret kell vennie, inkább ezektől az asszonyoktól vásárol, ezért a pékeknek kicsi a forgalmuk. Nem feledkezhetek meg az üvegesekről, akik olykor igen kívánatos személyek. Van üveges is a városokban, de ezek főleg zsidók és inkább kereskedők, mint iparosok, habár jó pénzért beüvegezik az ablakot. A gazdaszszonyok azonban, ha kitörik az ablak, inkább beragasztják papírral, s várnak, amíg nem hallják az utcán a kiáltást: „Ablak javíttatás!" Ekkor az ablakból, kapuból behívják az üvegest, aki becsületesen kiszolgálja mind az urakat, mind a parasztokat. Zömmel árvaiak, lejönnek Nógrádba s tovább az Alföldre is. Üvegtartóval a hátán, fokossal a kezében, bocskor, vászonnadrág, barna szűr a vállán, fehér zsinóros gömbölyű kalap a szökés fején, így megy a városokba, falvakba, egészen Alföldre. A drótosok a délibb megyékben már nem a Csehországba is járó trencsényiek, hanem ruszinok, akik sötétbarna ruhát hordanak, mint a kapucinusok. Mikor néhanapján szörnyű sípszó járja be a vidéket, az asszonyok sietve összeszedik a mindenféle rongyokat, az udvarra meg belép a rongyszedő, sípja a nyakában lóg, a hátán zsák és a táskájában varrótűk, cérnák, nyakláncok, ólomgyűrűk a gyerekeknek, amiket a rongyokért cserél. A malomipar Magyarországon alacsony fokon áll, és olyan malmokat, amilyenek nálunk Csehországban vannak, Magyarországon nem látni. A nagy vizeken, a Dunán és a Tiszán lévő malmok is egy-két kővel működnek. A kisebb városokban levő malmokat többnyire lovakkal működtetik, a falun lévőket inkább kézzel hajtják. A molnárok általában a parasztok, de mindig csak bérlők, mert a