Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)

Két szécsényi céh kiváltságos levele 1617-ből

A gácsváraljai vargák és csizmadiák számára 1701-ben ifj. gr. Fogách Adám adta meg a szécsényiek kiváltságait, a szabó-, posztó- és szűcscéh ar- tikulusait pedig 1713-ban gr. Koháry István a balassagyarmati mesterek számára is engedélyezte. A földesúr, „özvegy Balassa Gáborné árva Perényi Mária" 1715-ben erősítette meg, és ugyancsak 1713-ban a nagyoroszi szabó- és szűcsmesterek is a szécsényi céhmestertől nyert cikkelyekre kapták földesuruk jóváhagyását.

A vargák és csizmadiák céhlevelét - újabb kutatások alapján - 1694 után az akkor Heves vármegyéhez tartozó Pásztó mezőváros mesterei is átvették.2

Végül a két dokumentum forrástudományi jellemzőiről és a szövegközlés és feldolgozás általunk követett szabályairól néhány mondatot.

Az 1617. évi kiváltságlevelek eredeti példányukban nem maradtak fenn, csak az 1731-ben készített és Nógrád megye hatóságai által hitelesített másolataik. így tartalmilag teljes hűséggel visszaadják az eredeti szöveget, legfeljebb néhány helyesírási különbséget találtunk a szécsényi és a vele tulajdonképpen azonos gácsváraljai, illetve balassagyarmati céhlevelek között. A két dokumentum bevezető és záró szakaszai - egymással majdnem megegyező szöveggel, különbséget csak a mesterségek és a kérelmező mesteremberek nevei és jelzői képeznek - latin nyelven íródtak. Ezeket magyarra fordítottuk. A céhek életét szabályozó cikkelyek viszont eredetileg is magyar nyelven íródtak. Itt a szöveg közlése helyesírási, központozási problémákat vet fel. A szöveghűség elve megköveteli, hogy ebben a részben érdemben semmit ne változtassunk, így eredeti formájukban hagytuk a magyar nyelvű mondatokba szőtt latin kifejezéseket, és azokat csak a szómagyarázó jegyzékben oldottuk fel.

Ugyanakkor viszont eltekintünk a betűhűségtől, mivel a mai olvasónak zavaró és érdektelen is, ha az egykorú írásképnek megfelelően minden főnevet, számnevet nagy kezdőbetűvel imánk, ha meghagynánk a régies betűkapcsolatokat (eö, ts), vagy ha követnénk az egybeírás-különírás egykori, csapongó gyakorlatát. Eredeti írásmód szerint közöljük viszont a személy- és helyneveket, meg a kiejtési, tájszólási sajátosságokat, amelyek a régi szöveg ízét adják. Mindez teljes összhangban áll a tudományos forrásközlés szabályaival.3

2 LÉNÁRT Andor 1991, 55-60.

3 BENDA Kálmán: A Magyar Országgyűlési Emlékek 1607-1790 közti részének szerkesztési és forrásközlési szabályzata. Századok, 1974/2.

430