Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)

Szomszéd vitéz úr barátom! – Levelek a szécsényi és bujáki török végvárból (1667–1680)

Sobieski János 1683. november 11-én, Szécsény alatt kelt levele szerint a kamienecki herceg azt mondta neki, hogy korábban Szécsényben vert tanyát a legtöbb muzulmán rabló, akik emberkereskedelmet űzve egészen Murány váráig eljártak. Gárdonyi Géza révén, az Egri csillagokból is tudjuk, a törökök elraboltak kisfiúkat, hogy janicsárnak, és kislányokat, hogy háremekbe adják őket. Ha portyázásaik során felnőtteket fogtak el, váraik tömlöceibe vetették őket, és csak hatalmas váltságdíj fejében nyerhették vissza szabadságukat.

De jaj volt a magyar katonáknak is, ha fogságba kerültek! 1676-ban egy csapat füleki vagy kékkői magyar vitéz került a szécsényi törökök rabságába. Ők „hitre" megbízták horvát kapitányukat - aki lehetett a kékkői alkapi- tány Ajtich Horváth Ferenc, vagy a füleki alkapitány Bellovics Sámuel szedje össze mielőbb a hatalmas váltságdíjat. Minthogy a tiszt késlekedett, a szécsényi török urak az egész rab „sereget" rettenetesen megkínozták. A szerencsétlenek kétségbeesetten leveleket menesztettek a szomszédos magyar végvári parancsnokokhoz - Káldy István alkapitányhoz, gr. Kéry Ferenc ezredeshez és gr. Balassa Bálinthoz könyörögve, hogy segítsenek rajtuk. A megrendítő levelek másolatban eljutottak hg. Esterházy Pál nádorhoz, korábbi érsekújvári főgenerálishoz, így fennáll a remény, hogy az or- szágnagy segített rajtuk.

A fülekiek rabokért illetékes tisztje a porkoláb Csatornádi nevű vitéz lehetett. Hasszán bujáki aga már 1670-ben, majd még 1680-ban is úgy említi, mint aki török vitézeket tartott fogva és követelt sarcot értük (IX. és XVII. számú levél).

A másik oldalon, az ellenségeskedéssel éles ellentétben, ugyanezen levelekből feltárul azonban a sokoldalú együttműködés is a török és a magyar urak között. A közös érdekek határozták meg az együttműködés fő területeit. Nem meglepő, hogy a vármegye kétfelé is adózni kényszerülő jobbágyfalvai, török és magyar földbirtokosai között volt a legáltalánosabb a kapcsolat. A szalmatercsi török földesúr 1667-ben azt üzente Fülekbe özv. br. Koháry Ist- vánnénak, hogy uradalmi tisztjével, Tradistyai Szűcz Jánossal „szépen, emberségesen megalkudott" a falu jobbágyainak évente teljesítendő szolgáltatásairól. Ennek fejében hitlevelet adott a török, hogy „Én is az mi tis(z)temet, hivatalomat illeti, Nagyságod emberit az megnevezet(t) pusztán nem csak elszenvedem, hanem meg is oltalmazom az holot(t) kívántatik" (I. számú levél). Ahmed bég kaimmakám a „régi szokás megtartását" a török földesurak fontos törekvésének nevezte, „mert az hatalmas, g(y)őzhetetlen török c(s)ás(z)ár minket azért küldöt(t) er(r)e a földre, hogy mind szegény gazdáknak igazat ítéljünk. Ha ők elpusztultak, magok akara(t)jábul, nem az en(y)imbül" - írta a török, elég álszentül (VIII. számú levél). Eskin alaibég br. Koháry Istvánnak a mindkettőjük számára szép malomvámbevételt biztosító Ludány körüli ipo- lyi malmok ügyében írt igen barátságos levelet. Közösen csináltatták meg a szakáli jobbágyokkal a malom töltését, most arra kérte a füleki „szomszéd vi457