Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)
A szécsényi céhek története (1617–1857)
szetesen kimaradtak belőle Szécsény és a többi község többi közbirtokos földesurainak minden rendű és rangú „alávetettjei".47 Az a legszembetűnőbb különbség a tárgyalt 1828-as összeírás és valamennyi többi között, hogy az utóbbiakban jóval több szécsényi iparűzőt mutatnak ki, mint az 1828-as országos conscriptióban. E tanulmány végén közölt 4. számú táblázatból is kitűnik, hogy 1836-ban pontosan száz, 1839- ben - csak a Forgách-joghatóság alatt élők - kilencvenöt, 1843/1844-ben százkettő, 1845-ben pedig százkilenc kézművest regisztráltak, míg az 1828- as forrásban csupán hatvanöt „opifex" iparost tüntettek fel.48 Vajon mi ennek az oka? Ilyen rövid időszakon belül nem következett be nagy társadalmi mozgás a mezőváros „iparosodásában"! Inkább arról van szó, hogy az 1828-as összeírás során nem vették „opifex" iparosnak az iparűzők egy jelentős részét. Megfigyelhető, hogy csak az árendás - tehát haszonbérlőként független kocsmárosokat, mészárosokat, molnárokat, vették „opifex"-számba. Azokat viszont, akik uradalmi konvenciós alkalmazottként űzték ezen - és minden más - mesterséget, az összeírok nem is jelölték iparosnak, hanem csak konvenciós zsellérnek, napszámosnak. Sajnos az összeírások csak elvétve jelzik a konvenciósok valódi mesterségét, pedig számuk Szécsényben sem volt elenyésző, a falvakban pedig éppenséggel többségben éltek és dolgoztak konvenciós iparosok. A vármegyei rovásadó-összeírások már a valósághoz közelebb álló adatokat adnak, így a meglévők közül több kézművest jelölnek „opifex"-ként, itt viszont az a probléma, hogy a megházasodott segédeket is „kézművész"- nek vették, így ők nem különböztethetők meg munkaadóiktól, az önálló mesterektől. A nőtlen „legények" ezzel szemben a mesterek háztartásában szerepelnek, mint „szolgák". Az egyes szakmák között a csizmadiáknál következett be a legnagyobb számbeli növekedés (1828-ban még csak kilenc, 1836-ban már tizennégy, 1843/1844-ben nem kevesebb, mint huszonhat, 1845-ben pedig huszonhét adózó csizmadiát írtak össze), ami mögött nyilván a csizma elterjedését, a falusiak között is divatossá válását kell sejteni. Ugyancsak nőtt a németes cipőket készítő „cipévargák" (suszterek) száma: 1828-ban, 1836-ban és 1843/1844-ben egyaránt három-három, 1845-ben, amikor ők is céhet akarnak alapítani, már nyolc mester dolgozott Szécsényben. A vargák („magyartímárok") száma viszont a forrásokban csökkenő tendenciát mutat: 1828- ban és 1836-ban hét-hét, 1843/1844-ben hat, 1845-ben pedig csak három adózott közülük. Ezzel szemben az 1839-es uradalmi összeírás tizenhét vargát jelöl, még a csizmadiáknál (tizenhat mester) is többet, csakhogy ekkor 47 Uo. és NML IV. 7. b) 738., dikális összeírások, Szécsény, 1836. 48 Az 1828. évi országos összeírás eme hiányosságát már többen is észrevették, így pl. EPERJESSY Géza 1967, 65-66. 343
