Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1995 - 2. (Balassagyarmat, 1995)

Tyekvicska Árpád: Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról

meghalt egy-egy vagonban és legalább ugyanannyit, hogy megőrültek, így pl. Winter Ármin, megőrült továbbá özv. Himler Dezsőné is. Nem tudok róla, hogy valakinek sikerült volna útközben megszökni. Kassán átvettek a németek, itt még egy motozáson estünk át, egy magyar csendőrőrmester végigment a szerelvényen és elszedte a még véletlenül megmaradt kisebb értéktárgyainkat. A németek útközben igen rendesen bántak velünk. A magyarok semmit sem árultak el utunk végcéljáról, ezzel szemben a németek azzal biztattak, hogy Németországban valamennyien munkára megyünk, a családok együtt maradnak, az öregek könnyebb munkát fognak végezni, a fiatalabbak pedig nehezebb fizikai munkát és kilátásba helyezték, hogy aki rendesen dolgozik majd, annak panaszra nem lesz oka. Június 14-én hajnalban érkeztünk meg Auschwitz-Birkenauba. Megérkezésünk után azonnal kiszállítottak, csomagjainkat ott kellett hagyni a vagonokban, a bennünket fogadó häftlingek azt mondották, hogy autón hozzák majd utánunk és egyelőre ezért kell különválasztani a férfiakat és nőket, mert mindenkit orvosi vizsgálatnak vetnek alá. de órákon belül találkozunk hozzátartozóinkkal. Ettől a pillanattól kezdve enyéimet sohasem láttam viszont. Különválasztották a férfiakat, azután a férfiak közül is a 16-60 év közötti egészségeseket, ezek közé kerültem én is, a többieket pedig, valamint a betegeket azóta senki sem látta, minden valószínűség szerint ezek mind a gázkamrákba kerültek. Egyébként a krematóriumról csak hallomásból tudok, magam nem kerültem a közelébe. Megérkezésünkkor egész kellemes impressiónk volt, fiatal emberek sétáltak, az egész dolog nem látszott veszélyesnek. A férfiak - megfigyelésem szerint - nem látszottak sem szomorúaknak, sem letörteknek. Itt Birkenauban 25 balassagyarmatival voltam még együtt, a többiek nagyrészt erdélyiek voltak. Három nap után el is kerültem innen Mauthausenbe, ahol szintén erdélyi és magyar zsidókkal voltam együtt. A gyarmatiak közül 19-en maradtunk: Weisz Muki, Révész Márton, Engel László, Dr. Pásztor Béla, Krausz Lipót, Kohn Jakab, két Klein, egy másik Weisz, a többiek nevére már nem tudok visszaemlékezni. Ebből a 19 emberből ketten maradtunk életben. Június 25-én Melkbe vittek. 2000-en indultunk el, Melkben már kb. 5000 ember volt. Mintegy 8000 főnyi tábor volt ez, ennek 20 %-a magyar zsidó, a többi orosz, olasz, lengyel, görög, hollandi és francia. Melk város szélén volt egy régi pionirkaszárnya futászkaszárnya], ebből volt átalakítva a tábor. Eleinte fiiegerek [repülősök], később SS-ek őrizete alatt voltunk; a Melkből 10 km-re lévő hegyi városban üzemet kellett építenünk, a hegyet előbb kivájni és cementtel kibélelni, majd itt négy üzemet felépíteni. A tulajdonképpeni munkaidő 8 óra volt, 4 órába tellett a munkahelyről való oda- és visszajutás, kb. 4 óra jutott naponta különböző fegyelmezési gyakorlatokra és appellre, 8 óra maradt alvásra, de a kötelező tisztálkodás, borotválkozás, fertőtlenítés az alvási időből lett ellopva. A munka nagyon fárasztó volt, még a legerősebb fizikumú férfi, aki pedig otthonról is szokva volt az erős fizikai munkához, különösen az egészen silány táplálkozás mellett, három hónapnál tovább nem bírta ki. így történt 154