Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1995 - 2. (Balassagyarmat, 1995)

Tyekvicska Árpád: Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról

Június 10-én a kora reggeli órákban elrendelték a németek az állomásfőnökségnek, hogy a VIII. vágányra „sorozzák össze" az üres „G"-kocsikból álló szerelvényt. A Gyarmaton álló kocsikhoz még behozattak Magyarnándorból, mert a németek szerint mintegy 25-30 kocsira lesz a nap folyamán szükség. Délelőtt egy csendőrtiszt jelent meg két SS-tiszt társaságában a raktárnoki hivatalban, s a szerelvény kiállítása és állapota felől érdeklődtek. Az egyik német az akkor szolgálatban lévő raktárnoktól azt kérdezte, hogy egy kocsiba hány „főt" lehet berakni? Pongrácz Elemér raktárnok, - akit kollégái fennhéjázó és az urakhoz dörgölődző magatartása miatt „nagyképű"-nek neveztek egymás között - azt válaszolta: - „Emberből harmincat, zsidóból hatvanat!" (A háborgó igazságérzet megnyugtatásául: Pongrácz Elemért és családját ezért a kijelentéséért az 1950-es évek elején internálták, illetve a városból Patvarcra telepítették ki.) Mialatt az állomáson folytak a munkálatok a „halálvonat" szerelvényének előkészítésén, a nyírjesi táborban riadót rendeltek el. Felsorakoztatták a szerencsétlen, elcsigázott embereket. Kiadták a parancsot a pribékek: most már mindent itt kell hagyniuk, csak a legszükségesebb személyi holmijukat hozzák magukkal egy-egy kis kendőbe kötve. Azt mondták „megnyugtatásképpen", hogy majd Németországban kapnak minden szükséges „felszerelést". Aztán elindították a menetet a gyilkos-melegen tűző júniusi napon a dohánypajtáktól ki a Csesztvei útra, majd azon végig be a városba, a vasúti felüljáró-híd lábáig. Ott jobbra kanyarodva a mai TÜZEP-telep területén (ahol a vasútállomás kerítése mellett akkor úttest húzódott ki a szügyi útig) addig a kapuig, amely ma is megvan a TÜZÉP és a fűtőház között. Ez volt az az útvonal, amelyet szülőföldjükön kellett megtenni a balassagyarmati zsidó hitközség tagjainak, utolsó útjukként. A Csesztvei úton vonult az elgyengült, elcsigázott, már szinte mindenbe belefásult emberáradat. Az öregek botjukra, esetleg valamelyik fiatalabb családtag karjára támaszkodva vonszolták magukat. A fiatal nők, édesanyák karjukon cipelték kisgyermekeiket, a nagyobb testvérek kézen fogva húzták kistestvéreiket. Fájós lábú idős asszonyok, akik azelőtt a város aszfaltjárdáján is csak rövid sétára vállalkoztak, most ott bicegtek a rossz minőségű makadámút köves, poros szalagján. A sok csoszogó láb hatalmas porfelhőt kavart a menet fölé. A melegtől és a gyengeségtől izzadt testekről patakokban folyt a víz, s a sós izzadtságra tapadt a por. Az öregek félhangosan, gépiesen mormolták az ősi imákat. Az elfáradt, éhes kisgyerekek sírtak, s arcocskájukon a lefutó könnyeket a rátapadt porral együtt kenték szét, kis kabátjuk, ingecskéjük ujjába törölték orrukat. A hosszú, kígyózó menet két oldalán pedig a csendőrök ordítottak, a lemaradókat puskatussal, csizmaorral biztatták a gyorsabb haladásra. Az útvonal mentén lakó nem zsidó családok a menet zajára kijöttek kapujukba, vagy kinyitott ablakukon nézték az apokaliptikus menetet és ismerősöknek próbáltak integetni. A csendőrök azonban a házaik előtt állókra rárivalltak, megfenyegették őket: „hogyha sajnálják a büdös zsidókat, beállhatnak közéjük!" 141