Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1995 - 2. (Balassagyarmat, 1995)

Tyekvicska Árpád: Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról

Lassan mindenki behúzódott, a rolók csendben siklottak le, a spaletták halkan csukódtak be. A vánszorgó, poros menetet már csak a kerítések résein kukucskáló gyerekek nézték. (E „halálmenet" emlékére, a város mártírhalált halt izraelita lakosainak utolsó útjára emlékezve változtatták 1947-ben a Csesztvei út nevét Mártírok útjára.) Az állomáson a VIII. vágányon álló szerelvény mellé terelték a beérkező menetet. Két csendőr egy ruháskosarat fülénél fogva lóbálva megindult a mérlegháztól a vagonok mellé sorakoztatottak felé, s felszólították még egyszer a szerencsétlen, elkábult, már jóformán állni sem bíró embereket, hogy ebbe a kosárba dobja mindenki a még mindig nála lévő arany, vagy ezüst holmit. És csodák csodája: a számtalan motozás, kutatás után még mindig került elő annyi ékszer, aranypénz, nyaklánc, aranyóra, hogy mire a két csendőr a kosárral elért a kapuhoz, az majdnem félig megtelt. Ezután kezdődött meg a kocsikba a beszállítás, vagy helyesebben mondva a „bepréselés". Az egy családhoz tartozók igyekeztek a felszállásnál egy kocsiba kerülni. Azonban így is előfordult, hogy miután az egyik kocsi már „megtelt", az anyától elvették a gyermekét, vagy az öreg szülő mellől a fiatal - eddig támaszt nyújtó - lányát, s őt már a másik kocsiba hajtották. Miután az első tizenöt kocsi megtelt, a késő délutáni órákban lelakatolták a kocsik ajtaját, csupán a négy rácsos kisablakon mozoghatott a levegő egy kissé. A kocsik az egész nap folyamán a tűző napon álltak, így valóságos kemenceként ontották a deszkafalak, s a pléhlemezes tető a meleget. A „rakodást" irányító csendőrparancsnok még Pongrácz raktárnok úr javaslatán is túltett, mert a Javasolt" 60 fő helyett 70 embert kényszerített egy-egy kocsiba. A kocsik lezárása előtt még egy vödör vizet, s egy üres vödröt tettek be (a szükségletek elvégzésére). Ez a vödör víz volt tulajdonképpen az utolsó „hazai", amit „útravalónak" vihettek magukkal. Az első szerelvényt még a sötétedés beállta előtt elindították Aszód felé, majd betolatták az újabb tizenöt kocsiból álló szerelvényt, s folytatták a „berakodást". A napszállta utáni hűs levegő egy kicsit már enyhített az egész napos hőség okozta szenvedésen. A csendőrparancsnok már az első szerelvény elindulása előtt figyelmeztette, kioktatta legényeit, hogyha útközben egyetlen zsidó is meg tud szökni, azért hadbíróság előtt kell felelniük. A második szerelvény, - mely éjfél után indult el Balassagyarmatról - szintén 15 kocsiból állt. A mozdonyvezető Kristóf János, a vonatvezető Bágyi József, a zárfékező pedig Kárász Pál volt. Ezek a vasutasok még hosszú évek eltelte után is úgy emlékeztek c vonat továbbítására, mint életük legszörnyűbb „élményére". Bágyi József főellenőr, aki a vonat felelős forgalmi vezetője volt, így emlékezett a szerelvény útjára (1964-ben): „A tizenöt kocsiból álló szerelvény éjfél után indult el Gyarmatról. Magyarnándorig minden különösebb akadály, rendkívüli esemény nélkül haladtunk. 142