Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

SZEMIGYESZJATSZKOJE

újonnan érkezett többi egységeikkel együtt, s készültek a foglyok által jelzett döntő támadásra. A körülmények ismeretében, kihasználva az aránylagos csendet, a századom támaszpontjainak hiányosságait pótoltattam. Megállapítottam, hogy az utóbbi napok során embereim kezdeti sokkja múlóban volt. A kedélyek kezdtek megnyugodni. Embereim nagy részének tüzelőállása a házakban volt. Innen láthatták, hogy a nagy hidegben az oroszok miként fekszenek a hóban, mert a csontkemény talajba nem képesek magukat beásni. Éreztük, hogy pillanatnyilag mi vagyunk fölényben. Azt is látta mindenki, hogy az oroszok is olyan emberek, mint mi. A különbség az, hogy talán egy kissé nagyobb tömegben jelentek meg. Csodáltam őket, s nem tudtam elképzelni, miként képesek huzamosabban az állandó -20 fok körüli hideget elviselni melegedés nélkül! Nagyon féltem, hogy előbb-utóbb nekünk is ki kell próbálni ezt. Dél felé, a harcálláspontomra visszatérve, értesültem arról, hogy ismét megszakadt a vezetékes összeköttetésünk a hadtestünkkel. A parancsnokságunk kénytelen volt ismételten a rádiót igénybe venni. A tartalékként jelen lévő német sízászlóalj is rendelkezett rádióval, kezdettől fogva tartotta a kapcsolatot az őt kiküldő parancsnoksággal. Pár órával később futótűzként terjedt el Siebert német altábornagy rádión leadott parancsa, mely szerint a sötétség leple alatt észak felé a községből ki kell törniük. Közben az is tisztázódott, hogy e parancs nemcsak az itteniekre vonatkozik, hanem a kocsatovkaiakra is! Ebből arra lehetett következtetni, hogy mindkét községet kiürítjük, s nem várjuk meg az oroszok tervezett reggeli nagy támadását. Mivel hírközlésünk lassabban működött, valószínűsítettük, hogy mi is rövidesen megkapjuk a ránk vonatkozó intézkedéseket. Véletlen folytán tudomásomra jutott, hogy a községben még egy 23-sokból álló század létezett Szenttoronyi főhad88