Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

ITTHON

ITTHON Szörnyű veszteséget szenvedett a 2. magyar hadsereg, tragédiája történelmünkben felejthetetlen nyomot hagyott. A túlélők fájdalmas emlékekkel tértek haza, az élményekről keveset beszéltek, aztán a háború után - még kevesebbet. Az idő múlásával pedig egyre fogynak. Hatvan év telt el! Mára alig maradt közülünk olyan, aki még papírra tudja vetni az átélt szörnyűségeket. „Mind Hősök ők, mind férfiak" - írja egyik versében Garay János. Visszaemlékezésemet szeretném „mementóként" útra bocsátani, a költő szavaival megidézve az elesett katonatársak fájdalmas sorsát. Teszem mindezt azzal a szándékkal, hogy az olvasó mindjobban megismerje az 1942-43. évben történtek hátterét, a harctéren küzdő emberek hangulatát, gondolkodásmódját. Azt, ahogyan mi, résztvevők átéltük ezt a szerencsétlen vállalkozást, mely annyi bajtársunk életét követelte, s hazánkra oly szomorú gyászt hozott. A háború előtti éveimről csak néhány mondatot írok. Mezőhegyesen születtem, ahol édesapám az állami birtok gazdatisztje volt. A elemi iskola elvégzése után a kőszegi Hunyadi Mátyás honvéd reáliskolába nyertem felvételt. Az intézetben polgári reálgimnáziumi tanterv szerint oktattak, ám ezt katonai képzéssel egészítették ki. Tanáraink is tiszti rendfokozatot viseltek. Az iskola katonás jellegét az is hangsúlyozta, hogy alsós korunkban derékszíjat hordtunk, felsősként pedig a honvédségnél rendszeresített szurony viselését engedélyezték a számunkra. Az itt töltött nyolc év alatt életre szóló barátságok szövődtek. Évfolyamtársaim közül szinte valamennyien a hivatásos katonatiszti pályát választották. 5