Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

ITTHON

Magam is a magyar királyi honvéd Ludovika Akadémia hallgatója lettem. Amikor 1941. augusztus 20-án hadnaggyá avattak, Magyarország már aktív résztvevője volt a világháborúnak. A tiszti eskünk végén kivont kardunkat az égnek emeltük és fennhangon mondtuk: „A hazáért, mindhalálig!". Nem tudom, hogy ebben a pillanatban hányan gondoltunk arra, hogy a következő években véres valósággá válik számunkra ez a fogadalom. Gyalogosként végeztem, így kerültem Nógrád vármegye akkori székhelyére, Balassagyarmatra, a losonci 23. gyalogezred itt állomásozó II. zászlóaljához. Döntésemet az is erősen befolyásolta, hogy az egység parancsnoka egykori kőszegi szeretett tanárom és osztályfőnököm, Kovács Rezső őrnagy volt. Szabadságom letöltése után, 1941. október l-jén jelentkeztem szolgálatra. Akkorra már - szeptember végén mozgósították a zászlóalj ún. ikerzászlóalját, ők, Lászay János alezredes vezetésével, az érkezésem előtti napokban indultak útnak a Szovjetunióba, ahol megszálló feladatokat kaptak. Megérkezésem után a zászlóaljparancsnok a karpaszományosok képzésével bízott meg. Könnyen szót értettem velük, hiszen javarészt velem egykorú, érettségizett fiatalemberek voltak. Már néhány itt töltött hét után megragadott a város különleges atmoszférája. Gyorsan megtaláltam a kapcsolatot a korombeli fiatalokkal, akik maguk közé fogadtak. Az új esztendő első napján, 1942. január l-jén, az ezredparancsnokság székhelyére, Losoncra vezényeltek, ahol volt évfolyamtársammal, Szenté Kálmán hadnaggyal, a féléves tartalékos tiszti tanfolyam előadói lettünk. A tanfolyam parancsnoka, Szakáll Endre főhadnagy vezetésével az általunk ismert, a kornak megfelelő szintű kiképzési módszerekkel ismertettük meg a 35 karpaszományos honvéd- és ugyanannyi hadapródőrmester hallgatót. A hathónapos tanfolyam vége 6